Friss hirek a vilagbol

NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG

AZ ESZKATOLÓGIA AKTUÁLIS PROBLÉMÁI

()

BEVEZETÉS

A mai gyakori bizonytalanság a halállal és a halál utáni létezéssel szemben

A FELTÁMADÁS KERESZTÉNY REMÉNYE

1. Krisztus feltámadása és a mi feltámadásunk
2. Krisztus parúziája, a mi feltámadásunk
3. Azonnali közösség Krisztussal a halál után, az Újszövetség szerint
4. A feltámadás valósága az aktuális teológiai kontextusban
5. A feltámadásra hivatott ember
6. A keresztény halál
7. Az egyház összes tagjának él&#x; közössége Krisztusban
8. A lélek megtisztulása a megdics&#x;ült Krisztussal való találkozás révén
9. Az emberi élet megismételhetetlensége és egyetlensége. A reinkarnáció problémái
Az isteni terv nagyszer&#x;séges és az emberi élet komolysága
Lex orandi &#x; lex credendi

ÖSSZEFOGLALÁS

BEVEZETÉS

A mai gyakori bizonytalanság a halállal és a halál utáni létezéssel szemben

1. Krisztus feltámadásának állítása nélkül a keresztény hit hiábavaló (vö. 1Kor 15,14). Minthogy bens&#x;séges kapcsolat áll fenn Krisztus feltámadásának ténye és a mi jövend&#x; feltámadásunk reménye között (vö. 1Kor 15,12), a feltámadt Krisztus képezi a mi reményünk alapját is, amely a földi életünk határain túl nyílik. Ugyanis ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk (1Kor 15,19). Eme remény nélkül lehetetlen lenne keresztény életvitelt folytatni.

Ezt a kapcsolatot a jövend&#x; életbe vetett szilárd remény és a keresztény élet követelményeinek való megfelelés lehet&#x;sége között már az &#x;segyházban világosan elfogadták. Akkor ugyanis arra emlékeztek, hogy az apostolok szenvedések által érték el a dics&#x;séget;[1] és így azok is, akik vértanúságra jutottak, abból a reményb&#x;l merítettek er&#x;t, hogy a halál után találkoznak Krisztussal, valamint a saját jövend&#x; feltámadásuk reményéb&#x;l.[2] A szenteket napjainkig is ez a remény ösztönzi, vagy ez er&#x;síti, s így adják életüket vértanúságra vagy Krisztus és embertársaik szolgálatára. Tanulságul szolgálnak, miközben arra tekintenek a Krisztus felé vezet&#x; útjukon amerre más keresztények is, és er&#x;sebbé válnak. Ez a reménység a keresztények szívét a mennyei dolgok irányába emeli, anélkül, hogy a földön teljesítend&#x; kötelességeik teljesítését elhanyagolnák, mert az új föld várásának nem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld .[3]

Mindazonáltal, a jelen világ sokféle módon veszélybe sodorja ezt a keresztény reményt. Ugyanis er&#x;sen hat rá a szekularizmus, amely az ember és a világ olyan szemléletében áll fenn, amely elszakad a misztérium dimenziójától, s&#x;t, elfedi és tagadja azt. Ez az immanentizmus az ember teljes szemléletének a redukálása .[4] A szekularizmus olyan légkört teremt, amelyben korunk sok kereszténye él. Csak nagy er&#x;feszítés árán tudnak megszabadulni a befolyásától. Ezért nem kell csodálkozni, ha a keresztények között is félreértések támadnak az eszkatológiai kérdések körül. A keresztények gyakran aggodalommal tekintenek a jövend&#x; halálra; nemcsak a fájdalom és a test el&#x;rehaladó szétesése gyötri &#x;ket, hanem, s még inkább az örök megsemmisülést&#x;l való félelem is .[5] A keresztények a történelem minden korszakában a kétségek kísértésének voltak kitéve. Azonban a mi korunkban a sok keresztény ember aggodalma &#x; úgy t&#x;nik &#x; a remény eler&#x;tlenedését jelzi.

Bár a hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka (Zsid 11,1), fontos lesz nagyobb állhatatossággal szem el&#x;tt tartanunk a katolikus hitnek a jövend&#x; sorsunkat illet&#x; igazságait. Kísérletet teszünk arra, hogy egy szintézisbe egyesítsük ezeket, kiemelve bel&#x;lük különösen azokat a szempontokat, amelyek közvetlen választ tudnak adni a jelenkori aggodalmakra. A hit így támogatni fogja a reményt.

Miel&#x;tt azonban belefognánk ebbe a feladatba, szükséges kijelölni azokat a f&#x; alapokat, amikb&#x;l a mai aggodalmak származnak. El kell ismerni, hogy napjainkban a keresztény hitet nem csak olyan hatások rázzák meg, amelyek az egyháztól kívülállóknak tekintend&#x;k: ma fel lehet fedezni egy bizonyos teológiai félárnyékot is. Nem hiányzanak ugyanis a dogmák új értelmezései, amit a hívek úgy fognak fel, mintha azokban kétségbe vonnák Krisztusnak magát az istenségét és az &#x; feltámadásának valóságát. Az ilyen vélekedésekb&#x;l a hívek nem kapnak semmiféle meger&#x;sítést a hitükhöz, s&#x;t, inkább arra kapnak ösztönzést, hogy a hit sok más igazságát is kétségbe vonják. Az ilyen értelmezésekb&#x;l maguk elé állított Krisztus-képük nem tudja védelmezni a reményüket. A kifejezetten eszkatologikus területen megemlítjük azokat a közvéleményben szélesen elterjedt teológiai ellentéteket, amelyeknek sem a tárgyát, sem a horderejét nem tudja megkülönböztetni a hívek nagyobb része. Azt lehet hallani, hogy vitáznak a lélek létezésér&#x;l, az örök élet jelent&#x;ségér&#x;l; és így rákérdeznek arra is, milyen kapcsolat van a keresztény ember halála és az egyetemes feltámadás között. Mindez megzavarja a keresztény népet, amelynek sem lexikális tudása nincs, sem a családtól nem kapott erre vonatkozó tanítást .[6] Az ilyesfajta teológiai kétségek gyakran nem csekély hatást gyakorolnak a katekézisre és a prédikációra, ugyanis, amikor az err&#x;l szóló tanítást oktatják, azt vagy újféleképpen adják el&#x;, vagy pedig elhallgatják az eszkatológiai igazságokat.

A szekularizmus jelenségéhez közvetlenül csatlakozik az a széles körben elterjedt meggy&#x;z&#x;dés &#x; és bizonyosan nem a tömegkommunikációs eszközös hatása nélkül &#x;, hogy az ember, mint minden más térben és id&#x;ben létez&#x; dolog, nem más, mint anyag, és hogy a halállal teljesen megsemmisül. Továbbá, a jelenlegi kultúra is, amely ebben a környezetben fejl&#x;dik, minden eszközzel arra törekszik, hogy elfelejtesse a halált és az elkerülhetetlenül hozzá kapcsolódó kérdéseket. Másrészt, a reményt megtépázza az emberi természet jóságáról szóló pesszimizmus is, s ebben van az aggodalmak és gyötrelmek gyökere. A századunk emberei által a második világháborúban tanúsított végtelen kegyetlenség után általánosan elterjedt az a reménység, hogy &#x; okulva a kegyetlen tapasztalatból &#x;, fel lehet építeni egy jobb rendet, a szabadságét és az igazságosságét. Ennek ellenére, rövid id&#x;n belül felülkerekedett a keser&#x; kiábrándultság: Ugyanis a világban ma mindenütt növekszik az éhínség, az elnyomatás, az igazságtalanság és háború, a szenvedések, a terrorizmus és az er&#x;szak mindenféle formája .[7] A gazdag országokban sokakat magával ragadott az anyagi javak bálványozása (az úgynevezett konzumizmus) , és nem gondoskodnak másokról.[8] Könny&#x; arra gondolni, hogy a mai ember, aki ily mértékben rabszolgája az konkupiszcenciából fakadó ösztöneinek és kizárólag a földi javakat szomjazza, egyáltalán nincs magasabb célra rendelve.

Ily módon sok ember kétségek között él, hogy vajon a halál a semmibe taszítja-e &#x;t, vagy pedig az új életre viszi. Azok közül, akik elfogadják, hogy a halál után is van élet, sokan ismét a földön, reinkarnáció által képzelik el azt, mintha a földi életünk lefolyása nem egyetlen lenne. A vallási közömbösség kétségbe vonja az örök életbe vetett remény alapját: ez az alap Istennek Jézus Krisztus által adott ígéretét jelenti, vagy egy másik üdvözít&#x;t, akit még várnunk kell? A teológiai félárnyék tovább támogatja ezt a közömbösséget, mivel Krisztus valódi képe körül olyan kétségeket támaszt, amelyek nehézzé teszik sok kereszténynek, hogy benne higgyen.

2. Ma az eszkatológiát más indokokkal is háttérbe szorítják, melyek közül legalább egyet megjelölünk: annak a tendenciának az újjászületését, amely egy a világon belüli eszkatológiát állít. A teológia történetében olyan jól ismert tendenciáról van szó, amit a középkor óta Giocchino da A mio avviso il fiore colorato rallegra ogni giorno lelki örökségének szokás nevezni.[9]

Ezt a tendenciát a felszabadítás teológiájának néhány teológusa m&#x;veli, akik ily módon Isten Országa felépítésének szükségességét már a történelmünkön belül sürgetik, akik a történelmet meghaladó üdvösséget &#x; úgy t&#x;nik &#x; háttérbe szorítják. Biztos, hogy ezek a teológusok egyáltalán nem tagadják az emberi élet és a történelem után következ&#x; valóságok igazságát. De, minthogy az Isten Országát egy osztályok nélküli társadalomba helyezik, a harmadik korszak , amelyben megvalósul az örök Evangélium (ApCsel 14,) és a Lélek uralma, új formában kerül bevezetésre, mégpedig a maga szekularizált változatában.[10] Ily módon a történelmi id&#x;be beleköltözik egy bizonyos eszkaton, még ha nem is abszolútként, hanem relatívként, végs&#x;ként jelentkezik. Ennek ellenére a keresztény gyakorlat kizárólag arra irányul, hogy ezt az eszkatont érje el, amely az Evangélium olyan reduktív olvasásából származik, amikben mindazokat, amik az abszolút végs&#x; valóságokhoz tartoznak, nagyrészt elhallgatják. Ebben az értelemben, ebben a teológiai szisztémában, az ember egy id&#x;beli messianizmus perspektívájába kerül, amely az Isten Országa és az &#x;, az emberi történelem immanenciájába felszívódása szekularizációjának egyik legradikálisabb kifejezése .[11]

A teológiai remény elveszíti teljes formáját, amikor azt politikai dinamizmussal helyettesítik. Ez igazolódik mindig, amikor a politikai dimenzió f&#x; és kizárólagos dimenzióvá válik, amely a Szentírás reduktív olvasásához vezet .[12] Meg kell jegyezni: nem lehet megengedni, hogy olyan eszkatológiát tárjanak el&#x;, amely az Evangélium reduktív értelmezéséhez vezet, még akkor sem, ha nem veszi át a marxista szisztéma egyetlen elemét sem, amit nehezen lehetne összeegyeztetni a kereszténységgel.

Ismeretes, hogy a klasszikus marxizmus a vallást a nép ópiumának tartja, mert az miközben az ember reményét a jövend&#x; és félrevezet&#x; élet felé emeli, elvonja &#x;t a földi társadalom építését&#x;l .[13] Az ilyesféle vád minden alapot nélkülöz. S&#x;t, a materializmus az, amely megfosztja az embert a világ építésének igazi motívumaitól. Miért kell harcolni, ha semmit nem lehet remélni a földi élet után? Együnk-igyunk, mert holnap úgyis meghalunk (Iz 22,13). Viszont, ellenkez&#x;leg, biztos, hogy az eszkatologikus remény nem csökkenti a földi dolgok jelent&#x;ségét, hanem inkább új motívumokkal segíti beteljesedésüket .[14]

Nem tudjuk azonban kizárni, hogy nem kevés olyan keresztény is volt, akik sokat gondolva a túlvilágra, a túlbuzgó élet útját választották, és elhanyagolták a szociális kötelességeiket. Ezt az eljárási módot azonban el kell vetni. Ezzel szemben az sem megengedett, hogy miközben megfeledkezünk a jövend&#x; életr&#x;l, a kereszténységnek egy pusztán id&#x;beli változatát valósítsuk meg a személyes életben vagy a lelkipásztori gyakorlatban. Az egyház Tanítóhivatala[15] által el&#x;tárt integráns tanítás ugyanakkor meg&#x;rzi az evangéliumi örömhír különböz&#x; elemeinek gazdagságát.[16] Ezért ez a tanítás igazi keresztény magatartásra és helyes lelkipásztori tevékenységre nevel bennünket, mivel megmutatja, hogy félre kell tenni és túl kell haladni a téves és haszontalan szembeállításokat a lelki misszió és a világ érdekében kifejtett diakónia között.[17] Végül ez a tanítás igazán kifejezi az embertársak iránti szeretetet is, mert arra törekszik, hogy tökéletesen megszabadítsa &#x;ket minden rabszolgaságtól, els&#x;sorban a szív rabszolgaságától. Ha a keresztény ember azzal foglalkozik, hogy teljes értelemben felszabadítson másokat, semmiféle módon nem zárkózik önmagába.

3. A mai ember bizonytalanságaira a feltámadt Krisztus az alapvet&#x; keresztény válasz, mint ahogy minden kor minden embere számára is, és ez a Krisztushoz tartozók jövend&#x; dics&#x;séges feltámadásának reményében van összefoglalva.[18] Ez a feltámadás teljesen Krisztus feltámadásának mintájára fog történni: ahogy a földi ember [Ádám] képét hordoztuk, a mennyeinek [Ádámnak] a képét is fogjuk hordozni (1Kor 15,49), vagyis magának a feltámadt Krisztusnak a képét. A mi feltámadásunk egyházi esemény lesz, az Úr parúziájához köt&#x;dve, amikor teljessé válik a testvérek száma (vö. ApCsel 6,11). Ugyanakkor, közvetlenül a halál után, megvalósul a boldogok közössége is a feltámadt Krisztussal, amely &#x; amennyiben szükséges &#x; feltételezi az eszkatologikus megtisztulást. A feltámadt Krisztussal való közösség, el&#x;vételezve a mi végs&#x; feltámadásunkat, magába foglalja a tipikusan keresztény halál meghatározott antropológiai felfogását és szemléletét. A feltámadt Krisztusban és Krisztus által válik érthet&#x;vé az egyház összes tagja között &#x; akiknek a feltámadt Úr a fejük &#x; fennálló javak közössége .[19] Krisztus a mi létezésünk végs&#x; célja; feléje kell haladnunk, kegyelmének segítségével, a rövid földi életünk útján. Ennek a vándorlásnak komoly felel&#x;sségét csak Krisztus végtelen nagyszer&#x;ségének révén foghatjuk fel, aki felé irányulunk. Mi Krisztust várjuk, nem pedig egy a mostanihoz hasonló másik földi létezést, &#x; pedig minden vágyunk legf&#x;bb beteljesedése lesz.

A FELTÁMADÁS KERESZTÉNY REMÉNYE

1. Krisztus feltámadása és a mi feltámadásunk

 Pál apostol ezt írta a korintusiaknak: Els&#x;sorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt b&#x;neinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint (1Kor 15,). Krisztus azonban nem csak ténylegesen feltámadt, hanem &#x; maga a feltámadás és az élet (Jn 11,25), és &#x; a mi feltámadásunk reménye is. Ezért a mai keresztények &#x; mint a régebbiek is &#x; a nikaia-konstantinápolyi Hitvallásnak abban a formulájában, ami Isten szent egyházának halhatatlan hagyománya ,[20] amikor megvallják a Jézus Krisztusba vetett hitüket, aki harmadnapon feltámadt a holtak közül az Írások szerint , ehhez hozzáf&#x;zik: Várjuk a holtak feltámadását .[21] Ebben a hitvallásban az Újszövetség tanúságtétele visszhangzik: el&#x;ször a Krisztusban elhunytak támadnak fel (1Tesz 4,16).

Krisztus feltámadt a halálból els&#x;ként a halottak közül (1Kor 15,20). Ez a beszédmód magába foglalja, hogy Krisztus feltámadásának ténye nem egy önmagába zárt valóság, hanem olyan, ami egykor kiterjed mindazokra, akik Krisztusban vannak. Minthogy a mi jövend&#x; feltámadásunk Krisztus feltámadásának kiterjedése az emberekre ,[22] könny&#x; megérteni, hogy az Úr feltámadása a mi feltámadásunk el&#x;képe. Krisztus feltámadása a mi jövend&#x; feltámadásunknak az oka is, mivel egy ember idézte el&#x; a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel (1Kor 15,21). Az egyház és a Szentlélek keresztségében való újjászületés által szentségileg a feltámadt Krisztusban támadunk fel (vö. Kol 2,12). Azoknak a feltámadását, akik Krisztusban vannak, úgy kell tekintenünk, mint a keresztségben már elkezd&#x;dött misztérium csúcspontját. Ennek értelmében ez úgy jelenik meg, mint a Krisztussal és az embertestvérekkel való legmagasabb szint&#x; közösség, valamint úgy, mint a reménysége legf&#x;bb tárgya: és így mindenkor az Úrral leszünk (1Tesz 4,17 &#x; leszünk , többes számban!). Ezért a végs&#x;, dics&#x;séges feltámadás testileg is a legtökéletesebb közössége lesz a Krisztusban már feltámadottaknak és a megdics&#x;ült Úrnak. Mindebb&#x;l kit&#x;nik, hogy az Úr feltámadása mintegy helye a mi jövend&#x; dics&#x;séges feltámadásunknak, és hogy ezt a mi jövend&#x; dics&#x;séges feltámadásunkat egyházi eseménynek kell tekinteni.

Eme hitük miatt &#x; mint Pált az Areopáguszon (ApCsel 17,32) &#x; a mi korunk keresztényeit is kinevetik, amikor a halottak feltámadásáról tesznek tanúbizonyságot. A jelenlegi helyzet ezen a ponton nem különbözik attól, amit Órigenész írt a maga koráról: Mivel nem értik a feltámadás misztériumát, gúnyos szóbeszéd tárgya ez a hitetlenek körében .[23]

Ezek a támadások és gúnyolódások nem érték el azt a céljukat, hogy az els&#x; századok keresztényei ne vallják meg a feltámadásba vetett hitüket, vagy hogy ennek a korszaknak az els&#x; teológusai ne tárják el&#x; az err&#x;l a hitr&#x;l szóló tanításukat. Minden hitvallás &#x; mint a már idézett is &#x; a feltámadásról szóló résszel éri el a csúcspontját. A holtak feltámadása a leggyakoribb monografikus témája a Konstantin el&#x;tti kor teológiájának; csak nagyon ritkán lehet a korakeresztény irodalomban olyan m&#x;vet találni, amely nem beszél a feltámadásról .[24] Annál kevésbé szabad megijednünk a jelenlegi támadástól.

A feltámadás megvallását a patrisztikus kortól kezdve teljesen realisztikus módon fogalmazzák meg. Úgy t&#x;nik, hogy a test feltámadása formula azért került be a római Hitvallásba &#x; majd pedig sok másikba is &#x;, hogy elkerüljék a feltámadás spiritualisztikus értelmezését, amely gnosztikus hatásra magával ragadott néhány keresztényt.[25] A XI. Toledói Zsinaton () nagyon átgondoltan adták el&#x; a tanítást: elvetették azt a véleményt, hogy a feltámadás valami légies, vagy más egyéb testtel történne; a tanítás arra vonatkozik, hogy a feltámadás abban a testben [történik], amelyben élünk, létezünk és mozgunk ; ez a hitvallás a mi F&#x;nk, Krisztus példája alapján , vagyis Krisztus feltámadásának fényében fogalmaz.[26] Ez a feltámadt Krisztusra vonatkozó utóbbi utalás rámutat arra, hogy a realizmust oly mértékben meg kell tartani, hogy a földön él&#x; testünknek megdics&#x;ült testté való átalakulását nem lehet kizárni. Azonban egy éteri test, amely új teremtmény lenne, nem felelne meg Krisztus feltámadása valóságának, és új elemet hozna magával. A zsinati atyák Krisztus feltámadásának azt a felfogását tárják el&#x;, amely egyedül egyezik meg az üres sírról és a feltámadt Jézus megjelenéseir&#x;l szóló bibliai kijelentésekkel. (Figyeljük meg az ofthé ige használatát a feltámadt Úr megjelenéseinek kifejezésére, valamint a megjelenésekr&#x;l szóló elbeszélések között az úgynevezett újrafelismeréseket .) Ennek ellenére ez a feltámadás meg&#x;rzi a feszültséget a test valóságos folyamatossága (a keresztre szegezett test ugyanaz a test, amely feltámadt és megjelenik a tanítványoknak) és ugyanennek a testnek a dics&#x;séges átalakulása között. A feltámadt Jézus nem csak arra szólította a tanítványokat, hogy érintsék meg &#x;t, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van , hanem megmutatta nekik kezeit és lábait, hogy igazolja: én magam vagyok az (Lk 24, hoti egó eimi autosz). Mindazonáltal, feltámadásában nem a földi és halandó állapotába került vissza. Így &#x; bár megtartva a holtak jövend&#x; feltámadására vonatkozó realizmust &#x; semmiképpen nem feledhetjük, hogy valóságos testünk a feltámadásban hasonló lesz Krisztus dics&#x;séges testéhez (vö. Fil 3,21). Az a test, amely most a lélek (pszükhé) által ölt formát, a feltámadás dics&#x;ségében a szellem (pneuma) által kapja formáját (vö. 1Kor 15,44).

 Ennek a dogmának a történetében újdonságot jelent az a tény (legalábbis a II. században a gnosztikusok hatására megjelent tendencia legy&#x;zése után), hogy a mi korunkban néhány teológus kritikának veti alá ezt a realizmust. A feltámadás hagyományos bemutatása számukra túl nyersnek t&#x;nik. Különösen a feltámadás túlságosan fizikai jelleg&#x; leírásai támasztanak számukra nehézséget. Ezért olykor a feltámadás bizonyos spiritualisztikus magyarázatában keresik a menedéket. Erre való tekintettel új értelmezést igényelnek a feltámadás hagyományos magyarázatáról.

Az eszkatológiai kijelentések teológiai hermeneutikájának korrektnek kell lennie.[27] Ezeket a kijelentéseket nem szabad úgy tárgyalni, mint amelyek csak a jöv&#x;re vonatkoznak (amelyek &#x; mint olyanok &#x; más logikai státusszal rendelkeznek azokhoz a kijelentésekhez képest, amik olyan múltbeli vagy jöv&#x;beli valóságokra vonatkoznak, amelyeket gyakorlatilag bizonyítható tárgyakként lehet leírni), mivel ugyanis ha minket illet&#x;en azok még nem is történtek meg &#x; és ilyen értelemben még jöv&#x;beliek &#x;, de Krisztusban már megvalósultak.

A túlzásoknak mind kizárólagosan fizikai leírását, mind az események spiritualizálását elkerülend&#x;, néhány alapvonást jelölünk meg:

 A sajátosan teológiai hermeneutiához hozzátartozik a kinyilatkoztatott igazságok teljességének elfogadása. Isten ismeri a jöv&#x;t, amit az embernek hitre méltó igazságként nyilatkoztathat ki.

 Ez Krisztus feltámadásában lett nyilvánvalóvá, amire az egész patrisztikus irodalom utal, amikor a halottak feltámadásáról beszél. Ami a választott népnél a reményben növekedett, az Krisztus feltámadásában valósággá vált. Hittel fogadva, Krisztus feltámadása valami végleges dolgot jelent a halottak feltámadása számára is.

 A Szentírásra és az értelemre alapozott olyan ember- és a világképpel kell rendelkezni, amely alkalmas arra, hogy elismerje az ember és a világ teremtményi magas hivatását. De még inkább hangsúlyozni kell, hogy Isten a teremtett világ »végs&#x; dolga«. Gy&#x;ztesként a menny, elveszítettként pokol, vizsgálóként ítélet, tisztítóként tisztítót&#x;z. &#x; az, akiben a vég meghal, és aki által, akiben feltámad. De &#x; olyan is, ahogyan a világ felé fordul, vagyis a Fiában, Jézus Krisztusban, aki Isten kinyilatkoztatása és a »végs&#x; dolgok« összefoglalása is .[28] Feltétlenül oda kell figyelnünk arra, hogy meg&#x;rizzük a feltámadt testr&#x;l szóló tanítás realizmusát, és ez nem feledtetheti annak a szempontnak az els&#x;dlegességét, hogy Istennel vagyunk közösségben (communio) Krisztusban (ez a feltámadt Krisztusban való közösségünk akkor lesz teljessé, amikor mi is feltámadunk testileg) és az Istenhez társulunk (societas) Krisztus által, ami az ember, az egyház és a világ végs&#x; célja.[29]

 Az eszkatologkus doketizmus elvetése is megkívánja, hogy az Istennel való közösségünket a végs&#x; eszkatologikus stádiumban ne pusztán szellemi dolognak fogjuk fel. Isten, aki a kinyilatkoztatásában meghív minket a vele való végs&#x; közösségre, egyúttal a teremtett világ Istene is. Ez az els&#x; m&#x; is felvétetik a végs&#x; id&#x;kben a megdics&#x;ülésbe. Ebben az értelemben er&#x;síti meg a II. Vatikáni Zsinat: miközben csak a szeretet marad meg és annak cselekedetei, megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az az egész teremtés, melyet Isten az emberért teremtett .[30]

 Végül meg kell jegyezni, hogy a Hitvallásokban vannak realizmussal teli dogmatikus megfogalmazások a feltámadott testr&#x;l. A feltámadás ebben a testben, amelyben most élünk fog történni.[31] Ezért ugyanaz a test az, amely most él, és az, amelyik majd feltámad. Ez a hit világosan megjelenik már a korakeresztény teológiában is. Szent Ireneusz feltételezi a test átalakulását , mivel az halandó és romlandó, halhatatlanná és romolhatatlanná lesz a végs&#x; feltámadásban.[32] De ez a feltámadás ugyanazokban a [testekben fog végbemenni], amelyek meghaltak; mert ha nem lennének ugyanazok, akkor nem is támadnának fel azok, akik meghaltak .[33] Az atyák azt tartják, hogy a testi azonosság nélkül nem lehetne megvédeni a személy azonosságát. Az egyház soha nem tanította azt, hogy ugyanaz az anyag szükséges ahhoz, hogy elmondhassuk: ugyanarról a testr&#x;l van szó. De az ereklyék tisztelete megmutatja, hogy a feltámadást nem lehet attól a testt&#x;l függetlenül értelmezni, amely élt; ebben a tiszteletben a keresztények megvallják, hogy a szentek testét, ami egykor Krisztus él&#x; tagja és a Szentlélek temploma volt , Krisztus az örök életre fel fogja támasztani és meg fogja dics&#x;íteni .[34]

2. Krisztus parúziája, a mi feltámadásunk

 Az Újszövetség a halottak feltámadásához egy meghatározott id&#x;pontot rendel. Miután Pál kijelentette, hogy a halottak feltámadása Krisztus által és Krisztusban megy majd végbe, hozzáf&#x;zi: Mindenki, amikor sorra kerül: el&#x;ször Krisztus, majd az &#x; eljövetelekor mindnyájan, akik Krisztushoz tartoznak (1Kor 15, en tê parouszia autou). Ez egy tényleges eseményt jelöl meg a halottak feltámadásának id&#x;pontjaként. A parouszia görög szó az Úr második, még jöv&#x;beli, dics&#x;séges eljövetelt jelenti, amely különbözik az els&#x;, alázatos eljövetelét&#x;l:[35] a dics&#x;ség megnyilvánulása (vö. Tit 2,13) és a parúzia megnyilvánulása (vö. 2Tesz 2,8) ugyanarra az eljövetelre vonatkozik. Ugyanezt az eseményt az utolsó napon szavakkal fejezi ki a János szerinti evangélium (6,54). Az eseményeknek ugyanez a kapcsolata van jelen az 1Tesz 4, leírásában is, s az atyák nagy hagyománya meger&#x;síti ezt: Krisztus eljövetelére az emberek mind feltámadnak .[36]

Ennek az állításnak ellentmond a halálban való feltámadás teóriája. A maga különösen elterjedt formájában oly módon tárják ezt el&#x;, amely súlyosan rombolja a feltámadás valóságát, ugyanis olyan feltámadást állít, amely nincs kapcsolatban azzal a testtel, amely élt, és amely most halott. A halálban való feltámadást állító teológusok ki akarják zárni az elkülönült lélek (anima separata) létezését a halál után, amit &#x;k a platonizmus maradványának tartanak. Nagyon érthet&#x; a halálban való feltámadást pártfogoló teológusokat motiváló félelem: a platonizmus súlyos eltérést jelentene a keresztény hitt&#x;l, amely szerint a test nem börtön, amib&#x;l ki kell szabadítani a lelket. Ám éppen ezért nem lehet helyesen érteni azokat a teológusokat, akik a platonizmustól menekülve a végs&#x; testiséget, vagyis a feltámadást oly módon állítják, hogy nem látható, hogy még mindig err&#x;l a testr&#x;l, amelyben most élünk ,[37] err&#x;l van szó. A régi hitvallási formulák más er&#x;vel beszéltek ugyanannak a testnek a feltámadásáról, amely most él.

A test és a holttest fogalmi megkülönböztetése, vagy a két különböz&#x; fogalom bevezetése a testr&#x;l szól felfogásba (a német nyelvben a Leib és a Körper szavak fejezik ki a különbséget, míg több más nyelvben ezt nem lehet kifejezni) akadémiai körökön kívül alig érthet&#x;. A lelkipásztori tapasztalat azt tanítja, hogy a keresztény nép nagy zavarral hallgatja az olyan szentbeszédeket, amelyekben azt állítják &#x; miközben holttestet temetnek &#x;, hogy az a halott már feltámadt. Félni lehet attól, hogy az ilyen szentbeszédek negatív hatást gyakorolnak a hívekre, ugyanis el&#x;segíthetik a jelenlegi tanításbeli konfúziót. Ebben a szekularizálta világban, amelyben a híveket elvarázsolja a teljes halál materializmusa, még sokkal súlyosabb lenne a tanácstalanságuk növelése.

Másrészt, az Újszövetségben a parúzia a történelemnek ténylegesen a záró eseménye. Er&#x;szakot követnénk el az újszövetségi szövegeken, ha megpróbálnánk a parúziát úgy magyarázni, hogy az egy olyan folyamatos esemény, ami nem más, mint az egyes személyeknek &#x; a maguk halálában &#x; az Úrral való találkozása.

 Az emberek az utolsó napon (Jn 6,54), amikor dics&#x;ségesen feltámadnak, elérik a teljes közösséget Krisztussal. Ez világosan látható, mert az embernek Krisztussal való közössége akkor lesz teljes egzisztenciális valósággá mindkett&#x;jük számára. Egyébként amint a történelem a végéhez ér, az összes együtt-szolgáló és testvér feltámadása teljessé fogja tenni Krisztus titokzatos testét (vö. Jel 6,11). Ezért hangsúlyozta Órigenész: Egyetlen test van, amelyr&#x;l azt mondják, hogy az ítéleten feltámad .[38] A XI. Toledói Zsinat ezért jogosan vallotta nem csak azt, hogy a halottak dics&#x;séges feltámadása a feltámadt Krisztus példája alapján történik, hanem azt is, hogy a mi F&#x;nk, Krisztus példája alapján .[39]

A végs&#x; feltámadásnak ez a közösségi aspektusa &#x; úgy t&#x;nik &#x; feloldódik a halálban való feltámadás teóriájában, mivel az ilyen feltámadás inkább egyéni folyamattá változna. Ezért nem hiányzanak a halálban való feltámadás teóriáját támogató teológusok, akik az úgynevezett id&#x;tlenségben (atemporalismus) keresték a megoldást: &#x;k azt állítják, hogy a halál után semmiféleképpen nem létezhet id&#x;, és bár elismerik, hogy ebb&#x;l a világból szemlélve, az emberek egymás után halnak meg, de úgy gondolják, hogy az emberek a haláluk után, amiben semmiféle módon nincs többé id&#x;, azonnal fel is támadnak. Az atemporalizmusnak ez a kísérlete, ami által az egyéni folyamatos halálok és a közösségi feltámadás egybeesnének, magába foglalja a bibliai gondolkodástól idegen filozófiai id&#x;felfogáshoz való folyamodást. Az Újszövetség beszédmódja a vértanúk lelkér&#x;l &#x; úgy t&#x;nik &#x; nem tudja elvonni azokat sem az id&#x;beli következmény valóságától, sem az ilyen következmény bármiféle felfogásától (Jel 6,). Hasonlóképpen, ha semmiféle id&#x; nem létezne a halál után, még a földi id&#x;höz pusztán csak hasonló sem, nem lehetne könnyen megérteni, hogy Pál miért beszél &#x; az &#x;t a halottak sorsáról kérdez&#x; tesszalonikaiai híveknek a &#x; jöv&#x; id&#x;s formulával (vö. 1Tesz 4, &#x; anaszteiszontai). Továbbá, az id&#x; mindenféle felfogásának radikális tagadása az így értelmezett feltámadásokkal kapcsolatban, amik egyszerre történnek, vagy pedig a halálra következnek &#x; úgy t&#x;nik &#x; nem számol elégséges módon a feltámadás igazi testiségével; ugyanis nem lehet valódi testnek kijelenteni azt, amely az id&#x; minden felfogásától idegen. A boldogok lelkeit sem lehet elgondolni az id&#x;vel való bármiféle kapcsolat nélkül, mivel a valóban testi módon feltámadt Krisztussal vannak közösségben.

3. Azonnali közösség Krisztussal a halál után, az Újszövetség szerint

 Az els&#x; keresztények &#x; akár azért, mert úgy gondolták, hogy a parúzia közel van, akár azért, mert még nagyon távolinak tartották &#x; tapasztalatból hamar megtanulták, hogy egyeseket a halál a parúzia el&#x;tt elragadott közülük. Pál vigasztalta azokat, akik aggódtak az elhunytak sorsa miatt (vö. 1Tesz 4,13), a meghalt hívek jövend&#x; feltámadásáról szóló tanításra emlékeztetve &#x;ket: el&#x;ször a Krisztusban elhunytak támadnak fel (1Tesz 4,16). Ez a hitbeli meggy&#x;z&#x;dés további kérdéseket hagyott nyitva, melyeket hamar fel kellett vetni, például: Milyen állapotban vannak az elhunytak a köztes id&#x;ben? Ennek a kérdésnek a megoldásához nem kellett teljesen új választ kidolgozni, ugyanis az egész bibliai hagyományban már hosszú ideje megvoltak hozzá az elemek. Izrael népe, történetének els&#x; állomásaitól kezdve &#x; melyek számunkra ismertek &#x; úgy gondolta, hogy valami megmarad az emberb&#x;l a halál után is. Ez a gondolat már a leg&#x;sibb elgondolásokban megjelenik arról, amit sheol-nak neveznek.

 A sheol &#x;si zsidó fogalma &#x; fejl&#x;désének els&#x; stádiumában &#x; meglehet&#x;sen tökéletlen volt. Úgy gondolták, hogy a menny ellenpólusaként a föld alatt található. Ebb&#x;l formálódott ki a leszállni a sheol-ba kifejezés (Ter 37,35; Zsolt 55,16 stb.). Az ott lakókat refaim-nak nevezték. Ez a héber szó nem rendelkezik egyes számmal, ami &#x; úgy t&#x;nik &#x; azt mutatja, hogy nem szenteltek figyelmet ezeknek a halottaknak az egyéni életére. Nem dics&#x;ítik Istent, és el vannak különítve t&#x;le. Mindannyiuknak &#x; mint névtelen tömegnek &#x; ugyanaz a sorsa. Ebben az értelemben a nekik tulajdonított halál utáni továbblétezéshez még nem kapcsolódik a retribúció fogalma.

 Ezzel az elgondolással egyidej&#x;leg elkezd megjelenni az az izraeli hit, amely abban bízik, hogy Isten mindenhatósága ki tud szabadítani egyeseket a sheol-ból (Sám 2,6; Ám 9,2 stb). Ez a hit már el&#x;készítette a halottak feltámadásának fogalmát, ami a Dán 12,2 és az Iz 26,19 részekben jelenik meg, és ami Jézus idejében a zsidók között szélesen elterjedt, a szaddúceusok híres kivételével (Mt 12,18).

A feltámadásba vetett hit továbbfejleszti azt a módot, hogyan kell gondolkodni a sheol-ról. A sheol-t már nem úgy fogják fel, mint a halottak közös tartózkodási helyét, hanem mint ami két emeletre oszlik, melyek közül az egyik az igazak, a másik pedig az istentelenek számára van fenntartva. A halottak az utolsó ítéletig vannak itt, amikor a végs&#x; ítéletük kimondatik; de már ezeken a különböz&#x; emeleteken megkapják &#x; kezdetleges fokban &#x; a megérdemelt jutalmazásukat. Ez a felfogásmód az etióp Hénok könyve ben jelenik meg,[40] és el&#x;vételezhet&#x; a Lk 16,ben.

 Az Újszövetség ennek a típusnak egy bizonyos köztes állapotát állítja, mivel azt tanítja, hogy a halál utáni közvetlen továbbélés teljesen különbözik a feltámadástól, amit &#x; egészen biztos, hogy &#x; az Újszövetség soha hoz nem kapcsolatba a halállal. Hozzá kell f&#x;zni, hogy az err&#x;l a továbbélésr&#x;l szóló kijelentésnél hangsúlyozni kell &#x; mint központi fogalmat &#x; a Krisztussal való közösséget.

A keresztre feszített Jézus megígérte a b&#x;nbánó latornak: Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban (Lk 23,43). A Paradicsom zsidó terminus technicus, ami a Nagy Édennek felel meg. Mégis ki lehet mondani, további részletezés nélkül: a központi gondolat az, hogy Jézus a b&#x;nbánó latort közvetlenül a halála után a vele való közösségbe akarja fogadni. István a megkövezésekor ugyanezt a reményt mutatja fel. A látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján (ApCsel 7,56) szavakban, utolsó imájával együtt: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet! (ApCsel 7,59) meger&#x;síti azt a reményét, hogy Jézus azonnal a vele való közösségbe fogadja &#x;t.

A Jn 14,ban Jézus arról a sok helyr&#x;l beszél a tanítványainak, ami Atyjának házában van: ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok (Jn 14,3). Aligha lehet kétségbe vonni, hogy ezek a szavak a tanítványok halálának idejére vonatkoznak, nem pedig a parúziára, ami a János szerinti evangéliumban másodlagos helyet kap (nem úgy, mint az els&#x; János-levélben). A Krisztussal való közösség ismét középponti helyen áll. &#x; nem csupán az út, [hanem] az igazság és az élet is (Jn 14,6). Meg kell jegyezni a monai (lakások) és a ménein (maradni) szavak hasonlóságát. Jézus így buzdít bennünket, a földi életre hivatkozva: Maradjatok bennem, és én tibennetek maradok (Jn 15,4), Maradjatok meg szeretetemben (Jn 15,9). Már a földön érvényes: Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni (Jn 14,23 &#x; monein). Ez a lakás , ami közösség, a halál után még intenzívebbé válik.

 Pál külön figyelmet érdemel. A köztes állapotról szóló f&#x; szövege a következ&#x;: Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha meg tovább kell élnem, az gyümölcsöz&#x; munkát jelent. Nem tudom tehát, mit válasszak. Mind a kett&#x; vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb volna. De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van (Fil 1,). A versben az élet (az élés to zén) az alany, a Krisztus az állítmány. Így kap mindig hangsúlyt a Krisztussal való közösség gondolata, amely a földön kezd&#x;dve, a halál utáni állapotban való remény egyedüli tárgyaként hirdettetik: Krisztussal egyesülni (1,23). A halál utáni közösség intenzívebb, és a halál utáni állapot ezért kívánatos.

Amikor Pál tovább megy, nem becsüli alá a földi életet; végül a testben való megmaradás mellett dönt (Fil 1,25). Pál természetesen nem kívánja a halált (vö. 2Kor 5,). A test elvesztése fájdalommal jár. Szokás szembeállítani Szókratész és Jézus halállal szembeni magatartását. Szókratész úgy tekint a halálra, mint a léleknek a test (szóma) sírjából (szeima) vagy börtönéb&#x;l való kiszabadulására; Jézus, aki magára veszi a világ b&#x;neit (vö. Jn 10,15), megtapasztalja a Getszemáni kertben a közelg&#x; halál el&#x;tti félelmet is (vö. Mk 14,32). Pál magatartása nincs híjával a Jézus magatartásával való hasonlóságnak. A halál utáni állapot csakis azért kívánatos, mert az az Újszövetségben (a Lk 14, kivételével, ahol azonban a kontextus egészen más) a Jézussal való közösséget jelenti.

Teljesen téves állítás lenne azt mondani, hogy Pál fejl&#x;désen ment át, melynek folyamán a feltámadásba vetett hitr&#x;l eljutott a halhatatlanságban való reményre. A kett&#x; ugyanis nála kezdett&#x;l fogva együtt létezik. Ugyanabban a filippieknek írt levelében, amelyben el&#x;tárja azt az indokot, ami miatt a köztes állapotot kívánni lehet, örömmel beszél az Úr visszajövetelébe vetett reményr&#x;l is, aki átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdics&#x;ült testéhez (Fil 3,21). A köztes állapotot mégis átmenetileg fogja fel, ami kétségtelenül kívánatos, mivel a Krisztussal való egyesülést akarja benne, azonban úgy, hogy a legnagyobb remény mindig a test feltámadása marad: Ennek a romlandó testnek fel kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot (1Kor 15,53).

4. A feltámadás valósága az aktuális teológiai kontextusban

 Könny&#x; megérteni, hogy az Újszövetségnek eme kett&#x;s doktrinális vonalából kiindulva, az egész keresztény hagyomány &#x; jelent&#x;sebb kivételek nélkül &#x; szinte napjainkig, az eszkatologikus remény tárgyát úgy fogta fel, hogy az két fázisban jött létre. Ez a hagyomány azt tartja, hogy az ember halála és a világ vége között az embernek fennmarad egy tudatos eleme, amit a lélek (pszükhé) névvel illetnek, amit a Szentírás is használ (Bölcs 3,1; Mt 10,28), és már ott is részesül a retribúcióban. Az Úr újraeljövetelekor &#x; ami a történelem végén következik be &#x; várható azoknak a boldog feltámadása, akik Krisztushoz tartoznak (1Kor 15,23). Ekkortól kezd&#x;dik a feltámadáson már átment egész ember megdics&#x;ülése, anélkül, hogy sérülne a továbblétezés [subsistentia] folyamán az életét leélt ember és a feltámadó ember közötti kontinuitás és az identitás; ennek a továbblétezésnek köszönhet&#x;en a konkrét ember soha nem sz&#x;nik meg teljesen létezni.

 Ezzel a hagyománnyal szemben kivételként kell említeni a második századból néhány olyan keresztényt, akik a gnosztikusok hatására szembehelyezkedtek a test üdvösségével , és feltámadásnak csupán a &#x; bizonyos testiséggel felruházott &#x; lélek továbbélését nevezték.[41] Egy másik kivétel Tatianosz és néhány arab eretnek thnetopszükhiszmosz-a, akik azt gondolták, hogy az ember olyannyira meghal, hogy a lelke sem létezik tovább. A végs&#x; feltámadást úgy értelmezték, mint a halott embernek a semmib&#x;l való újjáteremtését.[42]

Eme tévtanítások óta &#x; szinte napjainkig &#x; gyakorlatilag szinte nincs is semmi kivétel ebben a témában. Luther Márton nem képez kivételt, mert &#x; elismeri a kett&#x;s eszkatologikus fázist. Szerinte a halál a lélek és a test szétválása .[43] &#x; azt állítja, hogy a lelkek a halál és a végs&#x; feltámadás között tovább élnek, még ha ki is fejezi kételyét annak módja fölött, hogyan kell elképzelni azt az állapotot, amelyben a lelkek a halál és a feltámadás között vannak: olykor azt gondolta, hogy a szentek talán imádkoznak értünk a mennyben,[44] míg más helyeken az volt a véleménye, hogy a lelkek alvás állapotában vannak.[45] Tehát soha nem tagadta a köztes állapotot, csupán csak egy olyan módon magyarázta, amely különbözik a katolikus hitt&#x;l.[46] A lutheri ortodoxia a kett&#x;s fázist meg&#x;rizte, míg a lelkek alvásának ideáját elvetette.

 A kett&#x;s fázis tagadását el&#x;ször a XX. században kezdték terjeszteni. Az új tendencia bizonyos evangélikus teológusoknál t&#x;nt fel, mégpedig a teljes halál (mint a régi thnetopszükhiszmosz), és az id&#x;k végén történ&#x; feltámadás formájában, amit a semmib&#x;l való újjáteremtésként magyaráztak. Az okok, amikre hivatkoztak, els&#x;sorban konfesszionálisak voltak: az ember semmit sem tud a magáénak felmutatni Isten el&#x;tt, nem csupán a m&#x;veit, hanem még a lélek természetes halhatatlanságát sem; a halál komolysága csak akkor állna fenn, ha az egész embert érintené, nem csak a testet; ha a halál a b&#x;nért való büntetés, és ha az egész ember b&#x;nös, akkor az egész embert kell érintenie a halálnak, mert különben arra lehetne gondolni, hogy a lélek, amelyben a b&#x;n gyökere található, mentes a haláltól. Fokozatosan, szinte programozott módon, kezdett megjelenni egy új eszkatológiai séma gondolata: egyedül a halhatatlanság helyetti feltámadásé, és a feltámadásé.

A tendenciának ez az els&#x; formája sok nehézséget hozott magával: Ha az egész ember elt&#x;nne is a halálban, Isten tudna egy olyan ember teremteni, aki tökéletesen hasonló lenne hozzá; ha azonban a kett&#x; között semmiféle egzisztenciális folyamatosság nem állna fenn, akkor a második ember nem lenne ugyanaz, mint az els&#x;. Ezért olyan új elgondolásokat dolgoztak ki, amelyek a halálban való feltámadást állítják, ahol nincs üres tér a halál és a parúzia között. Meg kell jegyezni, hogy ily módon egy olyan témát vezettek be, amely az Újszövetség számára ismeretlen, ugyanis az Újszövetség mindig a parúziában való feltámadásról beszél, és soha nem az ember halálában való feltámadásról.[47]

Amikor az új tendencia elkezdett egyes katolikus teológusokat is megérinteni, a Szentszék egy, az összes püspöknek címzett levélben[48] a teológiai pluralizmussal összhangban nem lév&#x;nek nyilvánította azt.

 Mindezeket az elgondolásokat a bibliai tanúságtételnek és a hagyomány történetének alapos megvizsgálásával kell értékelni, mind magára az eszkatológiára vonatkozóan, mind pedig annak antropológiai el&#x;feltételeire vonatkozóan. Ugyanis jogosan lehet kérdezni, hogy egy elgondolást könnyen meg lehet-e fosztani minden indítékától, amely a létrejöttéhez vezetett. Különösen figyelmesen kell eljárni, ha egy meghatározott teológiai irányzat valójában konfesszionális, nem katolikus alapelvekb&#x;l keletkezett.

Továbbá, figyelembe kellett venni az ökumenikus párbeszédre irányuló hátrányokat is, amelyek az új elgondolásból származhatnak. Még ha ez az új tendencia egyes evangélikus teológusoktól származik is, nem felel meg a lutheránus ortodoxia nagy hagyományának, ami ennek a felekezetnek a hívei között uralkodik. A különvált keleti keresztények között még er&#x;sebb a meggy&#x;z&#x;dés a lelkeknek a halottak feltámadását megel&#x;z&#x; eszkatológiájára vonatkozóan. Mindezek a keresztények szükségesnek tartják a lelkek eszkatológiáját, mert &#x;k a halottak feltámadását Krisztus parúziájával kapcsolatban látják.[49] Továbbá, ha a keresztény felekezetek területér&#x;l kitekintünk, meg kell állapítanunk, hogy a lelkek eszkatológiája nagyonis közös kincse a nem keresztény vallásoknak is.

A hagyományos keresztény elgondolásban a lelkek eszkatológiája egy olyan stádium, amelyben a történelem folyamán a Krisztusban való testvérek folyamatosan egyesülnek &#x;vele és &#x;benne. A lelkeknek a halálban való családias közösségér&#x;l szóló gondolat, ami nem kevés afrikai vallásban ismert, alkalmat nyújt a velük való vallásközi párbeszédre. Végül még hozzá kell f&#x;znünk, hogy a kereszténységben ez a közösség a történelem végén éri el csúcspontját, amikor az emberek a feltámadás révén a maguk teljes egzisztenciális valóságukat érik el, testileg is.

 Ennek a kérdésnek a történetében kés&#x;bb jelentkezett egy másik érvelési mód is, amely az egyetlen fázist támogatja. Itt azt kifogásolják, hogy a kett&#x;s fázis sémája hellenisztikus torzításból származik. Az egyedüli bibliai elgondolás a feltámadás; ezzel szemben a lélek halhatatlansága a görög filozófiából származhat. Következésképpen az a javaslat, hogy a keresztény eszkatológiát meg kell tisztítani minden hellenisztikus járuléktól.

El kell ismerni, hogy a feltámadás gondolata a Szentírásban meglehet&#x;sen fiatal (az els&#x; vitathatatlan szöveg ezzel kapcsolatban a Dán 12,). A zsidók legrégebbi felfogása inkább az életüket leélt (refaim) emberek árnyékának továbbélésér&#x;l szól a halottak olyan közös lakóhelyén (sheol), amely különbözik a sírjuktól. Ez a gondolkodásmód meglehet&#x;sen hasonlít arra a formára, ahogyan Homérosz beszélt a lelkekr&#x;l (pszükhoi) az alvilágban (hádész). Ez a párhuzam a héber és a görög kultúra között, amely más korszakokban is létezik, kétségessé teszi a feltételezett szembeállításukat. Az ókorban a Földközi-tenger teljes partján a kulturális hasonlóságok és a kölcsönhatások sokkal nagyobbak voltak, mint ahogy azt gyakran feltételezik, és nem alkotnak olyan jelenséget, amely a Szentírással szemben másodlagos lenne és eltorzítaná annak üzenetét.

Másrészt, azt sem szabad feltételezni, hogy csakis a zsidó kategóriák voltak az isteni kinyilatkoztatás eszközei. Isten sokszor és sokféle módon szólt (Zsid 1,1). Nem szabad azt gondolni, hogy a Szentírásnak azok a könyvei, amelyekben a sugalmazás a görög kultúra szavaival és fogalmaival fejez&#x;dik ki ezért kisebb tekintéllyel rendelkeznek, mint azok, amelyeket héber vagy arám nyelven írtak.

Végezetül nem lehetséges a héber és a görög mentalitásról úgy beszélni, mint ha egy egyszer&#x; egységr&#x;l lenne szó. A pátriárkák tökéletlen eszkatológiai fogalmai a kés&#x;bbi kinyilatkoztatások által tökéletesedtek. A görög filozófia a maga részér&#x;l nem szorítkozik a platonimusra vagy a neoplatonizmusra. Ezt nem szabad elfelejteni, mivel az atyáknak már sok kapcsolata volt nem csak a közép-platonizmussal, hanem a sztoával is.[50] Eme oknál fogva mind a kinyilatkoztatás és a hagyomány történetét, mind pedig a héber és a görög kultúra között kapcsolatokat árnyalt módon kell el&#x;tárni.

5. A feltámadásra hivatott ember

 A II. Vatikáni Zsinat ezt tanítja: A test és lélek egysége, az ember testi mivoltánál fogva magába gy&#x;jti az anyagi világ elemeit, melyek általa érik el céljukat és emelik föl hangjukat a Teremt&#x; szabad dicséretére. [&#x;]. Az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabbrend&#x;nek ismeri meg és nem csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát. Bens&#x; valójával ugyanis a dolgok teljességét meghaladja: ebbe a mély bens&#x; világba tér, amikor a szívébe fordul, ahol Isten várja &#x;t, aki a szíveket vizsgálja, s ahol &#x; maga Isten színe el&#x;tt dönt a saját sorsáról. Így tehát amikor fölismeri önmagában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami mer&#x;ben a fizikai és a társadalmi körülményekb&#x;l fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságát érinti.[51] Ezekkel a szavakkal a zsinat elismeri a spontán és elementáris tapasztalat értékét, ami által az ember megtapasztalja, hogy &#x; minden más földi teremtmény fölé lett rendelve, s hogy ez biztosan azért van így, mert képes az Istent birtokolni az ismeret és a szeretet révén. Az alapvet&#x; különbség az ember és minden más teremtmény között a boldogságra való születetlen törekvésben mutatkozik meg. Ez okozza, hogy az ember a személyének teljes megsemmisülését elveti és elutasítja. A lélek, vagyis az örökkévalóság magában hordozott magva, mivel nem vezethet&#x; vissza a puszta anyagra, föllázad a halál ellen .[52] Mivel ez a halhatatlan lélek szellemi, az egyház fenntartja, hogy Isten annak teremt&#x;je minden emberben.[53]

Ez az antropológia teszi lehet&#x;vé a kett&#x;s fázis már idézett eszkatológiáját. Ezt a keresztény antropológiát, mivel az elemek dualitását foglalja magába (a test &#x; lélek sémát), amelyek oly módon válhatnak szét, hogy a kett&#x; egyike (a szellemi és halhatatlan lélek ) elválasztva is fennmarad és továbbél, olykor platonikus dualizmussal vádolják. A dualizmus szót sokféle módon lehet értelmezni. Ezért, ha keresztény antropológiáról beszélünk, jobb a dualitás szót használnunk. Másrészt viszont, mivel a keresztény hagyományban a lélek továbbélési állapota a halál után nem végleges és nem is ontologikusan a legf&#x;bb állapot, hanem köztes és átmeneti állapot, ami a végs&#x; célra, a feltámadásra irányul, a keresztény antropológiának egészen sajátos jellege van, és különbözik a platonikusok híres antropológiájától.[54]

 Nem szabad továbbá összekeverni a keresztény antropológiát a platonikus dualizmussal, mivel az el&#x;bbiben az ember nem csupán lélek, mintha a test egy megvetett börtön lenne. A keresztény ember nem szégyelli a testét, mint Plotinosz.[55] A feltámadásba vetett hit a platonikusok számára abszurdnak t&#x;nne, mivel a reményt nem lehet a börtönbe való visszatérésbe vetni. Ám ez a feltámadásba vetett remény központi helyet foglal el az Újszövetségben. Következésképpen ezzel a reménnyel az ókori keresztény teológia az elvált lelket fél embernek tekintette, és ebb&#x;l vonta le azt a megnyugtató tanulságot, hogy majd következik a feltámadás: Ó, mennyire méltatlan lenne Istenhez, hogy csupán egy fél embert vezessen az üdvösségbe .[56] Szent Ágoston jól kifejezi az atyák közös gondolatát, amikor az elvált lélekr&#x;l azt írja, hogy benne rejt&#x;zik egy bizonyos természetes vágy a test irányítására [&#x;] mindaddig, amíg nem egyesül a testtel, hogy ez a vágy kielégüljön a test irányítására .[57]

 A dualitás antropológiája megtalálható a Mt 10,ban: Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani! . Ha ezt a logiont az akkori id&#x;k antropológiájának és eszkatológiájának fényében hallgatjuk, megtanítja nekünk, hogy Isten által akart dolog az, hogy a lélek a földi halál után tovább éljen, amíg a feltámadásban újra egyesül a testtel. Nem kell csodálkozni azon, hogy az Úr ezeket a szavakat a vértanúságról szóló tanítása alkalmával mondta el. A bibliai történet megmutatja, hogy az igazságért történ&#x; vértanúság privilegizált mozzanatot is jelent, amiben a hit fényével megvilágosodik mind az Isten által végzett teremtés, mind a jövend&#x; eszkatologikus feltámadás és az örök élet ígérete (vö. 2Makk 7, és 36).

A Bölcsesség könyvében is olyan szövegösszefüggésben áll a lelkek eszkatológiájának kinyilatkoztatása, amelyben azokról van szó, akik az emberek szemében szenvedtek (Bölcs 3,4). Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték (Bölcs 3,2), az igazak lelke azonban Isten kezében van (Bölcs 3,1). A lelkek eme eszkatológiája ugyanebben a könyvben Isten ama hatalmának világos megvallásához köt&#x;dik, hogy meg tudja valósítani az emberek feltámadását (vö. Bölcs 16,).

 Az egyház h&#x;ségesen elfogadja az Úr szavait a Mt 10,ban, és leszögezi a folyamatosságát és továbbélését a halál után egy lelki elemnek, ami értelemmel és akarattal lett felruházva, úgy hogy továbbél az »emberi én«, anélkül azonban, hogy a köztes id&#x;ben a testtel kiegészülne .[58] Ez a megállapítás a keresztény antropológia jellegzetes dualitására alapozódik.

Azonban ezzel a megállapítással olykor szembehelyezik Szent Tamás egyes szavait, aki azt tartja, hogy a lelkem nem a teljes »én«-emet jelenti .[59] De ennek a megállapításnak a kontextusát a közvetlenül el&#x;tte álló szavak határozzák meg, amelyekben hangsúlyos szerepet kap az, hogy a lélek az ember egy része. Ez a tanítás áthatja Szent Tamás egész Summa theologiae -ját. Amikor azt állítják: az elvált lélek az értelmes természet egyedi szubsztanciája, de nem személy , akkor &#x; így válaszol: A lélek csupán egy része az embernek, és így el is lehet választva [a testt&#x;l], de természeténél fogva mégis megtartja a [testtel való] egyesülés képességét, és ezért nem lehet egyedi szubsztanciának nevezni, azaz hüposztaszisznak vagy els&#x; szubsztanciának, éppoly kevéssé, mint a kezet vagy az ember testének bármely részét. És így nem illeti meg azt a személynek sem a meghatározása, sem a neve .[60] Ebben az értelemben, azaz amennyiben az emberi lélek nem jelenti a teljes embert, azt lehet mondani, hogy nem az én . S&#x;t, ezt állítani is kell, hogy a keresztény antropológia hagyományos vonala ezáltal fennmaradjon. Szent Tamás ebb&#x;l vezeti le azt, hogy az elvált lélekben megvan egy törekvés a test felé, vagyis a feltámadás felé.[61] Szent Tamásnak ez az álláspontja a keresztény antropológia hagyományos értelmét fogalmazza meg, amint azt már Szent Ágoston kifejezésre juttatta.[62]

Más értelemben azonban azt lehet és kell mondani, hogy az elvált lélekben ugyanaz az emberi »én« él tovább.[63] Minthogy az embernek öntudatos és továbbél&#x; eleme, neki köszönhet&#x;en állíthatunk egy igazi kontinuitást a földön élt ember és a majd feltámadó ember között. Az emberi elemnek továbbél&#x; eme kontinuitása nélkül az az ember, aki a földön élt, és az, aki majd feltámad, nem ugyanaz az én . Ezért megmaradnak a halál után az értelemnek és az akaratnak azok a tevékenységei, amelyek a földön mentek végbe. A lélek, még elváltan is, végbevisz személyes értelmi és akarati tevékenységeket. Egyébként az elvált lelkek továbbélése világos az egyház gyakorlata alapján is, amely imádságot intéz a boldogok lelkéhez.

Ezekb&#x;l a megfontolásokból kit&#x;nik, hogy egyrészt az elvált lélek ontológikusan tökéletlen, és hogy másrészt értelemmel felruházott valóság; s&#x;t, XII. Benedek meghatározása szerint a tökéletesen megtisztult szentek lelkei közvetlenül haláluk után , és biztosan már elváltan (még testük újra fölvétele el&#x;tt ) birtokolják a közvetlen istenlátás tökéletes boldogságát.[64] Ez a boldogság önmagában tökéletes, és nincs semmi, ami nála nagyobb lenne. A testnek a feltámadásban való dics&#x;séges átváltozása adja ennek a látásnak a hatását a testre vonatkozóan. Ebben az értelemben beszél Pál szellemi testr&#x;l (1Kor 15,44), azaz amely a szellem hatása alatt áll, és már nem csak a lélek hatása alatt (pszichikai test ).

A végs&#x; feltámadás &#x; az egyedi lélek boldogságával egybevetve &#x; egyházi szempontot is tartalmaz, mivel mindazok a testvérek, akik Krisztusban vannak, eljutnak a teljességre (vö. ApCsel 6,11). Aztán az egész teremtett világ Krisztusnak lesz alávetve (vö. 1Kor 15,), és így a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul (Róm8,21).

6. A keresztény halál

 A jellegzetesen keresztény antropológia fogalma konkrét lehet&#x;séget szolgáltat a halál értelmének a megértésére. Minthogy a keresztény antropológiában a test nem börtön, amelyb&#x;l a bebörtönzött személy ki kívánna szabadulni, nem is olyan öltözet, amely könnyen levethet&#x;, a természetesnek látott halál egyetlen ember számára sem kívánatos dolog, és nem is olyan esemény, amit az ember nyugodt lélekkel tudna fogadni, anélkül, hogy el&#x;zetesen leküzdené a természetes ellenszenvét. Senkinek sem kell szégyellnie a természetes ellenszenvét, amit a halállal szemben érez, ugyanis maga az Úr is szenvednie akart a halála el&#x;tt, Pál pedig megvallja, hogy neki is ilyen tapasztalata volt: nem azt akarjuk, hogy levetk&#x;ztessenek, hanem hogy felöltöztessenek (2Kor 5,4). A halál bens&#x;leg szakítja szét az embereket. S&#x;t, mivel az emberi természetes nem csupán lélek, hanem lélek és test lényegi egysége, a halál a személyt érinti.

A halál abszurduma világosabban megmutatkozik, ha meggondoljuk, hogy az a történelmi rendben Isten akarata ellen létezik (Bölcs 1,; 2,): a testi halált az ember nem ismerte volna meg, ha nem vétkezik .[65] A halált annak a keresztény embernek bizonyos b&#x;nbánat érzésével kell fogadnia, aki figyelembe veszi Pál szavait: a b&#x;n zsoldja a halál (Róm 6,23).

Az is természetes, hogy a keresztény ember azok halála miatt is szenved, akiket szeret. Jézus könnyekre fakadt (Jn 11,35) barátjának, Lázárnak a halála miatt. Nekünk is szabad és kell sírnunk a meghalt barátaink miatt.

 Az az ellenszenv, amit az ember a halállal szemben érez, és az a lehet&#x;ség, hogy ezt az ellenszenvet legy&#x;zze, az ember olyan jellegzetes magatartását igazolja, amely tökéletesen különbözik bármiféle más él&#x;lényét&#x;l. Ily módon a halál egy olyan alkalom az ember számára, amelyben embernek tud és kell mutatkoznia. A keresztény ember továbbá le tudja gy&#x;zni a halál iránti félelmét is, mivel más okokra tud alapozni.

A hit és a remény a halálnak egy másik arcát mutatja meg nekünk. Jézus az Atya akaratának fényében fogadta el a halálfélelmet (vö. Mk 14,36). &#x; azért halt meg, hogy felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett (Zsid 2,15). Következésképpen már Pálban is meglehet a vágy, hogy készen álljon arra, hogy Krisztussal legyen; ezt a halál utáni Krisztussal való közösséget Pál a jelen élet állapotával összehasonlítva szemléli, s úgy látja, az mindennél jobb volna (Fil 1,23). A jelen élet el&#x;nye abban áll, hogy testben lakozunk és így birtokoljuk a teljes egzisztenciális valóságunkat; de a halál utáni teljes közösség szempontjából míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól (2Kor 5,6). Bár a halállal kiköltözünk ebb&#x;l a testb&#x;l és így az egzisztenciális teljességünkt&#x;l megfosztva látjuk magunkat, jó lélekkel fogadjuk azt, s&#x;t még kívánhatjuk is, hiszen ez oda vezet, hogy az Úrral legyünk (vö. 2Kor 5,8). Ez a misztikus vágy a Krisztussal való halál utáni egységre, amely együtt létezhet a halállal szembeni természetes félelemmel, újra meg újra megjelenik az egyház lelki hagyományában, els&#x;sorban a szenteknél, és ezt a maga igazi értelmében kell értelmezni. Amikor ez a vágy oda vezet, hogy a halálért Istent dicsérjük, ez a dicséret semmiféleképpen nem annak az állapotnak pozitív értékelésére alapozódik, amelyben a lélek nélkülözi a testet, hanem arra a reményre, hogy a halál által az Úrral leszünk.[66] A halált tehát kapuként kell tekinteni, amely a Krisztussal való közösségre vezet a halál után, nem pedig a lélek szabadulásaként a számára terhet jelent&#x; testb&#x;l.

A keleti hagyományban gyakori az a gondolat, hogy a halál jó, mivel ez a jövend&#x; dics&#x;séges feltámadás feltétele és útja. Ha ugyanis nem lehetséges, hogy természetünk a feltámadás nélkül jusson el egy jobb állapotba, a feltámadás pedig nem történhet meg anélkül, hogy el&#x;bb a halál el ne jönne, a halál jó dolog, mivel számunkra kezdetet és utat jelent a jobb állapotra való átváltozáshoz .[67] Krisztus az &#x; halálával és feltámadásával ezt a jóságot ajándékozta a halálnak: mivel teljes természetünket kellett visszahozni a halálból az életre, mintegy kezet nyújtott a fekv&#x; halottnak, olyan mélyre hajolt le hozzánk, amilyen mélyre buktunk a halálban, annyira közelítette meg a halált, hogy megízlelje a halandóságot, a saját testében adja meg természetünknek a feltámadás kezdetét .[68] Krisztus ebben az értelemben a napnyugatot napkeletté változtatta .[69]

A fájdalmat és a betegséget is &#x; amik a halál kezdetét jelentik &#x; új módon kell értelmezniük a keresztényeknek. Ezek már önmagukban is gyötrelmet jelentenek, de még súlyosabbak, ha annak jelei, hogy közeledik testünk feloszlása.[70] Most azonban a fájdalom és a betegség elfogadásával &#x; amiket Isten enged számunkra &#x; Krisztus szenvedésének lehetünk részesei, és amennyiben azokat felajánljuk, azzal a ténnyel egyesülünk, amivel az Úr a saját életét felajánlotta az Atyának a világ üdvösségéért. Mindnyájunknak meg kell er&#x;sítenie, amint már Pált tette: Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséb&#x;l hiányzik, testének, az Egyháznak javára (Kol 1,24). Az Úr szenvedéséhez való csatlakozásunk révén jutunk el oda, hogy a feltámadt Krisztus dics&#x;ségében részesedjünk: Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön (2Kor 4,10).[71]

Hasonló módon, nem szabad szomorkodnunk barátaink halála fölött, mint a többieknek, akiknek nincsen reményük (1Tesz 4,13). Azok könnyes kesergéssel és panasszal siránkoznak, mintha s haldoklók valamiféle vesztét vagy teljes elmúlását siratnák ; mi azonban megvigasztalódunk azzal a gondolattal, amivel Szent Ágoston az anyja halálánál: Nem nyomorúságosan halt meg az anyám, és nem volt teljes az elmúlása sem .[72]

 A halálnak ez a pozitív szemlélete csak azon a módon érhet&#x; el, amit az Újszövetség az Úrban való meghalásnak nevez: Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg (Jel 14,13). Ez az Úrban való meghalás csak akkor kívánatos, ha a boldogságba vezet, és ha egy szent élet készíti azt el&#x;: Igen, mondja a Lélek, hadd pihenjék ki fáradalmaikat, mert tetteik elkísérik &#x;ket (Jel 14,13). A földi élet ily módon a Krisztussal a halál után megvalósuló közösségre irányul;[73] ezt már az elvált lélek is elérheti, ami azonban kétségtelenül ontológiailag még tökéletlen és nem végleges állapot. Minthogy a Krisztussal való közösség magasabb érték az egzisztenciális teljességnél, a földi életet nem szabad legf&#x;bb értéknek tekinteni. Ez igazolja azt, hogy a szentek vágyakoztak a halál után, ami &#x; mint azt már mondtuk &#x; gyakran megesett.

A szent élet által &#x; amire bennünket Isten kegyelme hív, és amire általa segítségünkre jön &#x; a halál és a b&#x;n közötti eredeti kapcsolat szinte széttörik, nem mintha a halál fizikai értelemben eltörölhet&#x; lenne, hanem azért, mert elkezd az örök életre vezetni. A halálnak ez a módja a Jézus Krisztus húsvéti misztériumában való részesedést jelenti. A szentségek az ilyen halálra készítenek el&#x; bennünket. A keresztség, amiben misztikus módon meghalunk a b&#x;nnek, az Úr feltámadásának szentel bennünket (Róm 6,). Amikor a keresztény ember megkapja az Eucharisztiát, a halhatatlanság orvosságát ,[74] garanciát kap arra, hogy részesüljön Krisztus feltámadásában.

Az Úrban való meghalás magába foglalja egy másféle módon való meghalás lehet&#x;ségét, mégpedig az Úron kívüli halálét, ami a második halálhoz vezet (vö. Jel 20,14). Ebben a halálban a b&#x;nnek &#x; ami által a halál a világba jött (vö. Róm 5,12) &#x; ereje a legmagasabb fokon mutatja meg azt a képességét, hogy Istent&#x;l elszakítson.

 Hamar kialakult &#x; mégpedig bizonyosan a halottak feltámadásába vetett hit hatása alatt &#x; a hív&#x;k holtteste eltemetésének keresztény szokása. A coemeterium (görögül koimétérion = dormitorium) vagy depositio (Krisztus joga, hogy a keresztények testét visszaszerezze, szemben a donatio-val) szavakban kifejezésre jutó beszédmód ezt a hitet feltételezi. A holttest eltemetésér&#x;l való gondoskodásban az emberiség kötelességét látták, de ha azok is megteszik ezt a dolgot, akik nem hisznek a feltámadásban, mennyivel inkább kötelessége azoknak, akik hiszik, hogy az a szolgálat, amit a lélektelenné vált &#x; de a feltámadásra és örök életre rendelt &#x; testnek nyújtanak, bizonyos módon ugyanerr&#x;l a hitr&#x;l szóló tanúságtétel is! [75]

Hosszú id&#x;n keresztül tilos volt a holttest elégetése,[76] mert történelmileg neoplatonikus mentalitással kapcsolatosnak tartották, ami ezzel a szokással a test elpusztítására törekedett, hogy így a lélek teljesen kiszabadulhasson a börtönéb&#x;l.[77] (Ez a szokás a kés&#x;bbi id&#x;kben materialista vagy agnosztikus magatartást foglalt magába.) Az egyház már nem tiltja, kivéve, ha azt a keresztény tanítással ellenkez&#x; okok miatt választották .[78] Gondoskodni kell arról, hogy a hamvasztásnak jelenleg még katolikusok között is meglév&#x; terjedése semmiképpen ne homályosítsa el az &#x; helyes szemléletüket a test feltámadására vonatkozóan.

7. Az egyház összes tagjának él&#x; közössége Krisztusban[79]

 A kommúnió-ekkléziológia, amely a II. Vatikáni Zsinatnak oly jellegzetes vonása, azt tartja, hogy a szentek közössége, vagyis a testvéreknek Krisztusban való egyesülése &#x; ami a szeretet kötelékében áll fenn &#x; a halál által nem szakad meg, s&#x;t az egyház mindig vallott hite szerint a lelki javak közösségében er&#x;sebb lesz .[80] A hit a földön él&#x; keresztény embernek lehet&#x;séget nyújt, hogy lelki közösségben legyen Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál már elragadott .[81] Ez a közösség az imádság különböz&#x; formái révén történik.

A Szent János által írt Jelenések könyvének egyik fontos témáját alkotja a mennyei liturgia. A boldogok lelkei is belekapcsolódnak. A földi liturgia, különösen eucharisztikus áldozat bemutatása minden másnál jobban összekapcsol bennünket a mennyei Egyház liturgiájával, amikor a szentek közösségében tisztelettel emlékezünk meg els&#x;sorban a dics&#x;séges, mindenkor sz&#x;z Máriáról, valamint Szent Józsefr&#x;l, a szent apostolokról, a vértanúkról és minden szentr&#x;l .[82] Amikor a földi liturgiát végezzük, ténylegesen kinyilvánítjuk akaratunkat, hogy a mennyei liturgiával egyesítsük azt. Így jelenik meg a római anafórában ez az akarat nem csak az Az egész egyház közösségében imádságban (legalábbis a mai formájában), hanem a prefációról a kánonra való átmenetben és a Kérünk téged, mindenható Isten kánon-imádságban, amelyben azért imádkozunk, hogy a földi áldozati adományunk a legmagasabb mennyei oltárra kerüljön.

De ez a mennyei liturgia nem csak dicséretet tartalmaz. Középpontjában a feláldozott Bárány áll (vö. ApCsel 5,6), vagyis Krisztus Jézus, aki meghalt, s&#x;t fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk (Róm 8,34; vö. Zsid 7,25). Mivel a boldogok lelkei részt vesznek ebben a közbenjáró liturgiában, ránk és zarándoklatunkra is gondot viselnek benne: közbenjárnak értünk és testvéri gondoskodásukkal segítenek bennünket a gyengeségeinkben .[83] Hogy a mennyei és a földi liturgia közötti eme egységében tudatosítsuk önmagunkban, hogy a boldogok imádkoznak értünk, teljesen helyénvaló tehát, hogy Jézus Krisztusnak e barátait és társörököseit, akik testvéreink és nagy jótev&#x;ink is, szeressük, és méltó hálát adjunk értük Istennek .[84]

Továbbá, az egyház határozottan buzdít minket arra, hogy jó és hasznos dolog esdekelve segítségül hívni &#x;ket, és imáikhoz, támogatásukhoz és segítségükhöz folyamodni, hogy eszközöljék ki Istent&#x;l jótéteményeit Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki a mi egyedüli Megváltónk és Üdvözít&#x;nk .[85] A szenteknek ez a segítségül hívása olyan tevékenység, amely által a hív&#x; bizalommal szeretetükre bízza magát. Mivel Isten az a forrás, akib&#x;l az összes szeretet árad (vö. Róm 5,5), a szentek minden segítségül hívása azt jelenti, hogy Istent az &#x; szeretetük legmélyebb alapjának ismerjük el, és hogy mint végs&#x; célra, &#x;rá irányul.

 A szellemek megidézésének (evocatio) gondolata teljesen különbözik a lelkek segítségül hívásáétól (invocatio). A II. Vatikáni Zsinat ajánlotta a boldogok lelkeinek segítségül hívását, ugyanakkor azonban emlékeztetett azokra az Egyházi Tanítóhivatal által kiadott legfontosabb dokumentumokra, amelyek a szellemidézés minden formája ellen szólnak.[86] Ennek a folyamatos tilalomnak már az Ószövetségben megvannak az alapjai (MTörv 18,; vö. még Kiv 22,17; Lev 19,31; 20,). Nagyon ismert Sámuel szelleme megidézésének (&#x;obot) a leírása, amit Saul király végeztetett (1Sám 28,), és aminek a Szentírás Saul elvetését, s&#x;t halálát tulajdonítja: Így halt meg Saul h&#x;tlensége miatt, amelyet az Úr ellen elkövetett, az Úr szava miatt, amelyet nem vett figyelembe, és amiatt is, hogy halottlátó asszonyt kérdezett meg, s t&#x;le kért tanácsot. Nem az Úrhoz fordult, azért (az Úr) elvette életét, és a királyságot átadta Dávidnak, Izáj fiának (1Krón 10,). Az apostolok megtartották ezt a tilalmat az Újszövetségben, minthogy minden mágikus m&#x;vészkedést elvetettek (ApCsel 13,; 16,; 19,).

A II. Vatikáni Zsinaton a tanítóhivatali bizottság megmagyarázta, mit kell az idézés szó alatt érteni; idézés lehet bármiféle olyan módszert, aminek révén emberi technikákkal próbálnak meg érzékelhet&#x; kommunikációt létrehozni a szellemekkel vagy az elvált lelkekkel, hogy különböz&#x; híreket és különböz&#x; segítséget nyerjenek .[87] Ezeknek a technikáknak az együttesét általánosságban a spiritizmus elnevezéssel szokták illetni. A szellemek megidézése &#x; amint azt az idézett válasz is mondja &#x; a gyakran okkult hírek megszerzésére irányul. Ezen a területen a híveknek ahhoz kell tartaniuk magukat, amit Isten kinyilatkoztatott: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak (Lk 16,29). Az ezen túlmen&#x; kíváncsiság, hogy mi van a halál után, egészségtelen, és ezért el kell vetni.

Nem hiányzanak ma az olyan szekták, amelyek a szentek segítségül hívását olyan módon elvetik, ahogyan azt a katolikusok gyakorolják, és amelynél a bibliai tilalomra hivatkoznak; ily módon nem különböztetik azt meg a szellemidézést&#x;l. A magunk részér&#x;l buzdítanunk kell a híveket a szentek segítségül hívására, s ugyanakkor arra is tanítani kell &#x;ket, hogy oly módon hívják segítségül a szenteket, ami a szektáknak semmiféle lehet&#x;séget nem ad erre az összemosásra.

 A halottak lelkéért, akik a haláluk után még megtisztulásra szorulnak, a zarándok Egyház az els&#x; keresztény id&#x;kt&#x;l kezdve&#x; közbenjáró imákat is ajánlott föl .[88] Hiszi ugyanis, hogy használnak nekik az él&#x; hívek könyörgései, tudniillik a szentmiseáldozat, az imádság és az alamizsna, és más jámbor cselekedetek, amelyeket a hív&#x;k más hív&#x;kért szoktak tenni az egyház rendelkezése szerint .[89]

[90]

8. A lélek megtisztulása a megdics&#x;ült Krisztussal való találkozás révén

 Amikor az egyházi Tanítóhivatal leszögezi, hogy a szentek lelkei közvetlenül a haláluk után az Isten boldogító színelátásának és a Krisztussal való teljes közösségnek örvendhetnek, mindig el&#x;feltételezi, hogy azokról a lelkekr&#x;l van szó, akik már megtisztultak.[91] Ezért, bár a Zsolt 15 [14], szavai a földi szentélyre vonatkoznak, nagy jelent&#x;ségük van a halál utáni életre is: Ki id&#x;zhet sátradban, Uram, ki lakhat szent hegyeden? Aki b&#x;n nélkül él, a jót teszi, szívében az igazságot forgatja .[92] Semmi beszennyezet nem juthat be az Úr jelenlétébe.

Ezek a szavak annak az oly alapvet&#x; valóságnak tudatát juttatják kifejezésre, hogy a történelmi vallások nagy részében ilyen vagy olyan formában, de megtalálható a halál utáni megtisztulás szükségességének halvány fénye.

Az egyház is vallja, hogy bármiféle szennyez&#x;dés akadályt jelent az Istennel és Krisztussal való bens&#x;séges találkozásban. Ezt az alaptanítást nem csak az olyan szennyez&#x;désekre kell érteni, amelyek széttörik és szétrombolják az Istennel való barátságot, és amelyek &#x; ha a halálban is megmaradnak &#x; lehetetlenné teszik az Istennel való találkozást (halálos b&#x;nök), hanem az olyanokra is, amelyek ezt a barátságot elhomályosítják, és amelyekt&#x;l el&#x;zetesen meg kell tisztulni, hogy ez a találkozás létrejöhessen. Ide tartoznak az úgynevezett mindennapi vagy bocsánatos b&#x;nök,[93] valamint a b&#x;nök következményei, amik megmaradhatnak a megigazult emberben is a b&#x;n megbocsátása után, ami által az örök büntetés ki van zárva.[94] A betegek kenetének szentségének az a célja, hogy a halál el&#x;tt megtisztítsa az embert a b&#x;nök következményeit&#x;l.[95] Csak akkor lehetünk közösségben Istennel, ha hasonlóvá válunk Krisztushoz (vö. Róm 8,29).

Ezért vagyunk meghívva a megtisztulásra. Ha valaki a fürd&#x;b&#x;l jön, a lábát akkor is meg kell tisztítania a portól (vö. Jn 13,10). Az egyház hiszi, hogy azok számára, akik ezt nem tették meg elégséges módon a b&#x;nbánat által, létezik a halál utáni tisztulás állapota,[96] vagyis az Isten látását megel&#x;z&#x; tisztulás.[97] Mivel ez a megtisztulás a halál után és a végs&#x; feltámadás el&#x;tt történik meg, ez az állapot az eszkatologikus köztes állapothoz tartozik; s ennek az állapotnak a létezése éppen azt igazolja, hogy létezik az eszkatologikus köztes állapot.

Az egyháznak err&#x;l az állapotról való hite implicit módon már kifejez&#x;dött a halottakért végzett imádságokban is, amikr&#x;l számos nagyon régi emlék maradt a katakombákban,[98] és amik végs&#x; soron a 2Mak 12,46 tanúskodására alapozódnak.[99] Ezekben az imádságokban feltételezik, hogy a hív&#x;k imádságai segíthetik a halottakat abban, hogy elérjék a megtisztulásukat. Az erre az állapotra vonatkozó teológia a III. században kezdett kifejl&#x;dni azokkal kapcsolatban, akiket elnyerték az egyházzal való megbékélést, anélkül, hogy haláluk el&#x;tt megtartották volna a teljes b&#x;nbánatot.[]

Nagyon fontos meg&#x;rizni a halottakért végzett imádság gyakorlatát. Ezekben teljes hitvallás található a tisztulás állapotának létezésér&#x;l. Ez a temetési szertartás értelme is, amit nem szabad elhomályosítani: a megigazult embernek szüksége lehet még további tisztulásra is. A bizánci liturgiában nagyon szépen jelenik meg magának az elhunytnak a lelke, és így kiált az Úrhoz: Képe vagyok a credo che il te sia perfetto per una pausa rilassante kimondhatatlan dics&#x;ségednek, habár a vétkek éget&#x; sebeit viselem .[]

 Az egyház hiszi, hogy létezik a végleges kárhozat állapota azok számára, akik súlyos b&#x;nnel megterhelten halnak meg.[] Teljesen el kell kerülni, hogy az Istennel való találkozást szolgáló megtisztulás állapotát nagyon egyszer&#x;en ahhoz hasonlóan értelmezzük, mint a kárhozottak állapotát, mintha a kett&#x; közötti különbség csupán az lenne, hogy ez egyik örökkétartó, a másik pedig id&#x;beli lenne; a halál utáni tisztulás teljesen különbözik a kárhozottak büntetését&#x;l .[] Valójában azt az állapotot, amelynek középpontja a szeretet, és azt a másikat, amelynek középpontja a gy&#x;lölet, nem szabad egymással összekeverni. A megigazult személy Krisztus szeretetében él. Az &#x; szeretete a halál által még tudatosabbá válik. A szeretet, amely még tartóztatva van attól, hogy a szeretett személyt birtokba vegye, fájdalmat szenved, és a fájdalom által tisztul.[] Keresztes Szent János úgy magyarázza ezt, hogy a Szentlélek él&#x; t&#x;zlángként tisztítja a lelket, amíg az a tökéletes istenszeretetbe jut, a földön éppen úgy, mint a halál után, ha az még szükséges lenne. Ebben az értelemben állít fel egy bizonyos párhuzamot ama tisztulás, ami az úgynevezett éjszakák folyamán történik, illetve a purgatóriumban való passzív tisztulás között.[] Ennek a dogmának a történetében, amikor a tisztulás állapota és a kárhozat állapota közötti eme mély különbséget tárgyalták a megfelel&#x; megfontoltság hiánya komoly nehézségeket támasztott a keleti keresztényekkel való párbeszéd folytatása terén.[]

9. Az emberi élet megismételhetetlensége és egyetlensége. A reinkarnáció problémái

A reinkarnáció szó (vagy más ezzel megegyez&#x; szavak, mint a görög metempszükhószisz vagy metempszómatószisz) azt a tanítást jelenti, amely szerint az emberi lélek a halál után egy másik testet vesz fel, és ily módon újból megtestesül. A pogányságban született fogalomról van itt szó, amit &#x; mivel teljes ellentmondásban áll a Szentírással és a hagyománnyal &#x; a keresztény hit és teológia mindig elvetett.[]

A reinkarnáció manapság nagyon terjed a világban, még nyugaton is, és sok olyan ember között is, aki kereszténynek nevezi magát. Sok tömegtájékoztató eszköz is hirdeti. Ezenkívül napról napra er&#x;sebbé válik az olyan keleti vallások és filozófiák határa, amelyek a reinkarnációt állítják; úgy t&#x;nik, ennek a hatásnak kell tulajdonítani egy szinkretista mentalitás növekedését. Azt a könnyedséget, amivel a reinkarnációt sokan elfogadják, részben talán a növekv&#x; materializmusra adott spontán és ösztönös reakcióra lehet visszavezetni. Korunk sok emberének gondolkodásmódjában ez a földi élet túl rövidnek t&#x;nik ahhoz, hogy az ember minden lehet&#x;ségét megvalósítsa, vagy hogy az ebben az életében vétett hibáit legy&#x;zhesse vagy korrigálhassa.

A katolikus hit teljes választ ad erre a gondolkodásmódra. Az igaz, hogy az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy az ember a benne vétett hibáit legy&#x;zhesse vagy korrigálhassa, de az eszkatologikus tisztulás tökéletes lesz. Éppoly kevéssé lehetséges, hogy az ember minden virtuális lehet&#x;ségét megvalósítsa az egyedi földi élete oly rövid ideje alatt; ám a dics&#x;ségre való végs&#x; feltámadás olyan állapotba vezet, amely minden vágyát felülmúlja.

 Anélkül, hogy lehetséges lenne itt mindazokat a szempontokat el&#x;tárni, amelyekkel a reinkarnáció különböz&#x; képvisel&#x;i a szisztémájukat magyarázzák, a reinkarnációról szóló tanítás tendenciáját &#x; amely a nyugati világban oly jelent&#x;s &#x; szintetikusan négy pontra lehet sz&#x;kíteni.[]

 Sokféle földi létezés van. Jelen életünk nem az els&#x; testi létezésünk, és nem is az utolsó. Már éltünk korábban is, és még fogunk is, többszörösen megismételve, mindig új materiális testekben élni.

 Van a természetben egy olyan törvény, amely folyamatos el&#x;rehaladásra törekszik a tökéletességig. Maga ez a törvény vezeti a lelkeket a mindig új élet felé, és nem enged meg semmiféle visszalépést, sem pedig végleges megnyugvást. A fortiori ki van zárva a vég nélküli kárhozat állapota. Több vagy kevesebb évszázad után mindenki eljut a tiszta lélek végs&#x; tökéletességére (a pokol tagadása).

 A végs&#x; célt a saját érdemek által lehet elérni. A lélek minden új létezésben a saját er&#x;feszítéseinek mértékében halad el&#x;re. Minden elkövetett rosszaságot azzal a személyes vezekléssel lehet helyreállítani, amit a saját lélek az új és nehéz inkarnációkban szenved (a megváltás tagadása).

 A lélek, amint fokozatosan el&#x;re halad a végs&#x; tökéletesség felé, az újabb inkarnációiban minden alkalommal egy kevésbé materiális testet ölt fel. Ebben az értelemben a léleknek az a vágya, hogy a testt&#x;l való végs&#x; függetlenségre jusson. Ezzel a vándorlással a lélek eléri a végs&#x; állapotot, ahol végre örökre a testt&#x;l szabadon és az anyagtól függetlenül élhet (a feltámadás tagadása).

 Ez a négy elem, amely a reinkarnációról szóló tanítás antropológiáját alkotja, ellentmond a keresztény kinyilatkoztatás központi kijelentéseinek. Nem szükséges tovább hangsúlyozni a jellegzetesen keresztény antropológiával szemben meglév&#x; különbségeit. A kereszténység dualitást állít, a reinkarnáció viszont dualizmust, amelyben a test puszta eszköze a léleknek, amit minden földi létezése után levet, hogy egy másik, teljesen eltér&#x; testet vegyen magára. Az eszkatológia terén az eszkatológiai tanítás elveti az örök kárhozat lehet&#x;ségét és a test feltámadásának gondolatát.

Azonban f&#x; tévedését a keresztény szótériológia tagadása jelenti. A lélek a maga erejéb&#x;l éri el a megváltást. Ily módon olyan önmegváltó szótériológiát állít, amely teljesen szemben áll a keresztény más általi megváltó szótériológiával. Ám ha az ember elveti a más által történ&#x; megváltást, többé egyáltalán nem beszélheti a Megváltó Krisztusról. Az Újszövetség szótériológiáját ezek a szavak foglalják össze: Isten kegyelmével szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. &#x;benne nyertük el a megváltást a vére árán, és b&#x;neink bocsánatát b&#x;séges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk (Ef 1,). Ezen a középponton áll vagy bukik az egyházról, szentségekr&#x;l és kegyelemr&#x;l szóló összes tanítás. Így nyilvánvaló az ebben a kérdésben rejl&#x; tanítás súlya, és így könny&#x; megérteni, hogy az egyházi Tanítóhivatal ezt a szisztémát teozófia névvel elveti.[]

A dönt&#x; pontra vonatkozóan &#x; hogy az emberi élet ismételhet&#x; &#x;, amit a reinkarnációs tan követ&#x;i vallanak, ismer&#x;s a Zsidókhoz írt levél 9,27 tanítása: az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része . A II. Vatikáni Zsinat idézte ezt a szöveget, hogy tanítsa: földi életünk folyamata egyetlen .[]

A reinkarnációs tan jelenségében talán bizonyos olyan törekvések válnak láthatóvá, amelyek a materializmustól próbálnak szabadulni. Ez a spiritualista mozgalom &#x; ennek ellenére &#x; semmiféle módon nem engedi meg annak elrejtését, hogy a reinkarnáció tana ellentmond az evangéliumi örömhírnek.

Az isteni terv nagyszer&#x;séges és az emberi élet komolysága

 Az emberi élet egyetlenségében világosan megmutatkozik annak komolysága. Az emberi életet nem lehet megismételni. Minthogy a földi élet utat jelent az eszkatológiai valóságokhoz, az a mód, ahogyan azon végigmegyünk, visszavonhatatlan következményekkel jár. Ezért ez a testi életünk az örök sorunkba vezet.

Az ember a maga részér&#x;l csak akkor kezdi megismerni végs&#x; sorsának értelmét, ha tudatosítja magában a saját, Istent&#x;l kapott természetét. Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert (Ter 1,26). Ez magába foglalja, hogy képessé tette arra, hogy megismerje Istent és szabadon szeresse &#x;t, miközben minden más teremtett dolgot úrként kormányoz, maga alá vet és szolgálatára rendel.[] Ez a képesség az emberi lélek szellemiségére alapozódik. Mivel ezt minden emberben Isten közvetlenül teremti,[] minden ember az Isten konkrét teremt&#x; szeretet-aktusának a tárgya.

 Isten nem csak megteremtette az embert, hanem ezen túl az Édenbe helyezte &#x;t (Ter 2,8); ezzel a képpel a Szentírás azt akarja kifejezni, hogy az els&#x; ember Isten közelségébe és barátságába lett helyezve.[] Ebb&#x;l érthet&#x;, hogy az Isten súlyos parancsa elleni b&#x;n által az ember elveszítette az Édent (Ter 3,), mivel ez a b&#x;n szétrombolta az embernek az Istennel való barátságát.

Az els&#x; ember b&#x;nére következik a megváltás ígérete (Ter 3,15), aminek mind a zsidó, mind a keresztény egzegézis szerint a Messiás által kell megtörténnie (vö. a szperma szóval való kapcsolatot a Szeptvagintában [LXX]: autosz és nem autó).

Valóban, amikor elérkezett az id&#x;k teljessége, Isten Krisztusban kiengesztel&#x;dött irántunk (2Kor 5,18). Ugyanis &#x; azt, aki b&#x;nt nem ismert, »b&#x;nné« tette értünk, hogy benne »Isten igazságossága« legyünk (2Kor 5,21). Az irgalmasságra indult Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen (Jn 3,16). A megváltás lehet&#x;vé teszi nekünk, hogy fedezzük föl annak a szeretetnek mélységét, mely nem borzadt vissza a Fiú egyedülálló áldozatától, hogy eleget tegyen a Teremt&#x; és Atya h&#x;ségének az ember iránt, akit saját képére teremtett, és akit már »kezdetben« kiválasztott a kegyelemre és dics&#x;ségre .[]

Jézus az igazi Isten Báránya! &#x; veszi el a világ b&#x;neit (Jn 1,29). A Krisztus halála és feltámadása által elnyert b&#x;nbocsánat (vö. Róm 4,25) nem pusztán jogi dolog, hanem sokkal inkább bens&#x;leg újítja meg az embert,[] s&#x;t, a maga természetes állapota fölé emeli &#x;t. Krisztust az Atya küldte, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük (Gal 4,5). Ha él&#x; hittel hiszünk az &#x; nevében, megadja nekünk a hatalmat, hogy Isten gyermekei legyünk (Jn 1,12). Így válunk Isten családjának tagjává. Az Atya terve az, hogy Fiának képmását öltsük magukra, így lesz &#x; els&#x;szülött a sok testvér között (Róm 8,29). Ennek következtében Jézus Atyja a mi Atyánk lesz (vö. Jn 20,17).

Minthogy az Atya gyermekei vagyunk a Fiúban, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei (Róm 8,17). A nekünk megígért örök élet értelme úgy jelenik meg, mint a Krisztus örökségében való részesedés: a mi hazánk a mennyben van (Fil 3,20), ugyanis a mennyet tekintve már nem idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai (Ef 2,19) vagyunk.

 Jézus, miközben kinyilatkoztatja nekünk Atyjának titkait, a maga barátaivá akar tenni bennünket (vö. Jn. 15,15). Azonban semmiféle barátságot nem lehet kikényszeríteni. A barátságot &#x; éppen úgy, mint a gyermekké fogadást &#x; csak ajánlani lehet, hogy azt szabadon elfogadják vagy elutasítsák. A mennyei boldogság annak a barátságnak a teljessége, amit Krisztus ingyenesen felajánl, az ember pedig szabadon elfogad. A baráti módon Krisztussal egyesülni (Fil 1,23) alkotja a mennyei örök boldogság lényegét (vö. 2Kor 5,; 1Tesz 4,17). A színr&#x;l színre való istenlátást (1Kor 13,12; vö. 1Jn 3,2) úgy kell érteni, mint a bens&#x;séges barátság kifejez&#x;dését (vö. már a Kiv 33, Az Úr szemt&#x;l szemben beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél ).

Ez a végtelen, szabadon elfogadott barátság magába foglalja az elutasításának lehet&#x;ségét is. Mindent, amit szabadon elfogadunk, azt szabadon el is utasíthatjuk. Aki tehát a visszautasítást választja, annak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában (Ef 5,5). Az örök kárhozat az Isten szeretetének és irgalmának végleges és szabadon történ&#x; visszautasításában gyökerezik.[] Az egyház hiszi, hogy ez az állapot az Isten látásának hiányát jelenti, és ennek a büntetésnek az örök kihatását a b&#x;nös egész lényére.[] Hitünknek ez a tanítása éppúgy megmutatja az emberi képességnek az Isten szabad elutasítására vonatkozó jelent&#x;ségét, mint ennek a szabad elvetésnek a komolyságát. Mindaddig, amíg a keresztény ember ebben az életben van, Krisztus jövend&#x; ítélete el&#x;tt tudja magát: Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítél&#x;széke el&#x;tt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e (2Kor 5,10). Csak Krisztus el&#x;tt és csak az általa közvetített fény által válik felfoghatóvá az igazságtalanság titka (mysterium iniquitatis), ami az elkövetett b&#x;neinkben áll fenn. A súlyos b&#x;nökkel az ember oda jut, hogy a sötétség kormányzója úgy tünteti fel Istent, mint saját teremtményeinek ellenségét, els&#x;sorban mint az ember ellenségét, mint az emberre nehezed&#x; veszély és fenyegetés forrását .[]

Mivel a földi életünk lefolyása egyetlen (vö. Zsid 9,27),[] és mivel abban ingyenesen kapjuk az isteni barátság és gyermekké fogadás felajánlását, annak veszélyével együtt, hogy el is veszíthetjük azokat a b&#x;nnel, világosan el&#x;t&#x;nik ennek az életnek a komolysága. Ugyanis a benne meghozott döntéseknek örök következményei vannak. Az Úr elénk állította az élet útját és a halál útját (Jer 21,8). Bár a megel&#x;z&#x; és a segít&#x; kegyelem az élet útjára hív bennünket, mégis választhatjuk a két út egyikét.[] A választás után Isten komolyan veszi a szabadságunkat, anélkül, hogy megsz&#x;nne itt a földön a megszentel&#x; kegyelmét nyújtani azoknak is, akik elszakadnak t&#x;le. Valójában azt kell mondanunk, hogy Isten tiszteli azt, amivé önmagunkat akarjuk tenni szabadságunkban, akár elfogadva a kegyelmet, akár visszautasítva azt. Ebben az értelemben érthet&#x;, hogy valami módon mind az üdvösség, mind a kárhozat ezen a földön kezd&#x;dik, mivel az ember a maga erkölcsi döntéseivel szabadon kitárulkozik Isten felé, vagy elzárkózik el&#x;le. Másrészt világosan megmutatkozik az emberi szabadságnak és a bel&#x;le származó felel&#x;sségnek a nagysága.

Minden teológus tudatában van azoknak a nehézségeknek, amiket az ember akár a mi korunkban, akár a történelem bármely más korszakában tapasztalt az Újszövetség pokolról szóló tanításának elfogadásában. Ezért nagyon ajánlatos az evangélium józan tanítására nyitott lélekkel rendelkezni mind a tanításához, mind annak elhívéséhez. Meg kell elégednünk ezzel a józansággal, és el kell kerülnünk azt, hogy olyan konkrét utakat határozzunk meg, amelyeken keresztül az Isten végtelen jóságát és az igazi emberi szabadságot egymással meg lehet békíteni. Az egyház éppen olyan komolyan veszi az emberi szabadságot, mint az isteni irgalmasságot, ami az embernek a szabadságot mint feltételt bocsátotta rendelkezésére ahhoz, hogy az üdvösséget elérje. Ha az egyház mindenki üdvösségéért imádkozik, akkor tulajdonképpen minden él&#x; ember megtéréséért imádkozik. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (1Tim 2,4). Az egyház mindig hitte, hogy Isten eme egyetemes üdvözít&#x; szándékának valóban nagy hatékonysága van. Az egyház soha nem nyilvánította ki egyetlen konkrét személyr&#x;l sem, hogy a kárhozatba került. Mivel azonban a pokol igazi, valóságos lehet&#x;ség minden ember számára, meg nem engedhet&#x; &#x; még ha ma egy-egy temetési beszédben meg is feledkeznek róla &#x;, hogy az üdvözülést úgy mutassuk be, hogy az automatikus módon történik. Ezért erre a tanításra vonatkozóan abszolúte szükséges, hogy Pál szavait tegyük magunkévá: Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai! (Róm 11,33).

 A földi élet a reinkarnáció tanát követ&#x;k számára túl rövidnek t&#x;nik ahhoz, hogy egyetlen legyen. Ennek okán a megismételhet&#x;ségére gondoltak. A keresztény embernek tudatában kell lennie annak, hogy ez a földi élet rövid, amir&#x;l tudja, hogy egyetlen. Mivel sokban vétünk mindnyájan (Jak 3,2) és a b&#x;n gyakran jelen volt az eltelt életünkben, szükséges az id&#x; felhasználása (vö. Ef 5,16). Azt akarjuk, hogy szabaddá váljunk minden tehert&#x;l, különösen a b&#x;nt&#x;l, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az el&#x;ttünk lev&#x; pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerz&#x;jére és bevégz&#x;jére, Jézusra (Zsid 12,). Hiszen nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövend&#x; hazánkat keressük (Zsid 13,14). Így a keresztény ember mint idegen és vendég (vö. 1Pt 2,11) siet, hogy szent élete révén elérje azt a hazát (vö. Zsid 11,14), amelyben örökre az Úrral lesz (vö. 1Tesz 4,17).

Lex orandi &#x; lex credendi

 Teológiai alapelv, hogy az imádság törvénye szabja meg a hit törvényét (legem credendi lex statuat supplicandi).[] A liturgiában kereshetjük és megtalálhatjuk az egyház hitét, s&#x;t ezt meg is kell tennünk. Mivel itt nem lehetséges egy teljes kör&#x; vizsgálódás a liturgia eszkatológikus tanításáról, csupán arra törekszünk, hogy egy rövid szintézist állítsunk össze azokból a legfontosabb gondolatokból, amelyek a II. Vatikáni Zsinat után megújított római liturgiában megtalálhatók.

 Els&#x;ként azt kell leszögeznünk, hogy a gyászliturgiában[] a feltámadt Krisztus a végs&#x; valóság, aki megvilágítja az összes többi eszkatológikus valóságot. Következésképpen a legnagyobb reményt vetjük a testi feltámadásba: Mivel pedig Krisztus feltámadt, els&#x;nek a holtak közül megújítja a mi gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdics&#x;ült testéhez. A mi Urunk jóságába ajánljuk tehát keresztény testvérünket, részesítse &#x;t mennyei békéjében, testét pedig támassza fel az utolsó napon .[] Ebb&#x;l a szövegb&#x;l világosan kit&#x;nik, hogy a feltámadást nem csupán egy jöv&#x;beli, vagyis még meg nem valósult dolognak tartjuk, hanem olyannak, aminek a világ végén meg kell történnie.

 Minthogy a feltámadásra várni kell az id&#x;k végezetéig, id&#x;közben létezik a lelkek eszkatológiája. Ezen oknál fogva a sír megáldásánál imádságot mondunk, hogy míg [testvérünk] testét a sír magába zárja, lelkét fogadja be a mennyország .[] A Lk 23,ból vett szentírási szavakkal arra emlékezünk, hogy közvetlenül a halál után van retribúció a lélek számára. Más imaformulák is megvallják a lelkeknek ezt az eszkatológiáját. Így az Ordo exsequiarium tartalmazza a következ&#x; imádságot is, amit akkor kell mondani, amikor a testet a koporsóba helyezik: Fogadd jóságosan, Urunk, N. szolgádat (testvérünket), akit ebb&#x;l a világból magadhoz szólítottál. B&#x;neinek bilincseib&#x;l feloldozva ajándékozd meg [lelkét] békéddel és örök világosságoddal, hogy szentjeid és választottaid körében a feltámadás dics&#x;ségére jusson .[] Egy imádságot pedig az elhunyt lelkéért többszörösen is elimádkoznak.[] Teljesen hagyományos és nagyon &#x;si az az imaformula, amit a haldokló mellett kell imádkozni, amikor már nagyon közelinek t&#x;nik a halála: Költözzél el, keresztény lélek, ebb&#x;l a világból a mindenható Atyaisten nevében, aki téged megteremtett, az él&#x; Isten Fia, Jézus Krisztus nevében, aki érted kínhalált szenvedett, a Szentlélek Úristen nevében, aki kiáradt reád! Még ma legyen részed az Úr békéjében és lakásod Istennél, az &#x; szent városában! []

Az ilyen imádságokban használatos megfogalmazások olyan kérést tartalmaznak, amely nem lenne érthet&#x;, ha a halál után nem létezne halál utáni tisztulás: Lelkének ne kelljen szenvednie [&#x;] Bocsásd meg minden vétkét és b&#x;nét .[] A vétkekre és b&#x;nökre való utalást itt a mindennapi b&#x;nökre és a halálos b&#x;nök következményeire kell érteni, mivel az egyházban egyetlen imádság sincs az elkárhozottakért.

Egy másik imádság nagyon szépen kidomborítja, hogy a lelkek eszkatológiája a feltámadásra irányul: Jóságos Atyánk, kezedbe ajánljuk N. testvérünk lelkét. Er&#x;s a mi reményünk, hogy &#x; is feltámad Krisztussal az utolsó napon mindazokkal együtt, akik Krisztussal haltak meg .[] Ezt a feltámadást teljesen valóságos módon kell érteni, mind magának Krisztusnak a feltámadásával való párhuzama miatt, mind a sírban fekv&#x; holttesttel való kapcsolata miatt: Urunk, Jézus Krisztus, Credo che il te sia perfetto per una pausa rilassante három napon át sírban nyugodtál, és ezzel megszentelted híveid sírját. Ezért a sírbatétel számunkra nemcsak a test temetése, hanem növeli bennünk a feltámadás reményét is. Add, hogy N. testvérünk, akit most eltemetünk, békességben nyugodjék mindaddig, amíg életre nem kelted a feltámadás napján, mert credo che il te sia perfetto per una pausa rilassante vagy a feltámadás és az élet. Engedd, hogy a mennyei örök világosságot a credo che il te sia perfetto per una pausa rilassante tündökl&#x; arcodon lássa meg .[] A harmadik eucharisztikus imádság ugyanakkor aláhúzza a halottak feltámadásának valóságosságát (összekapcsolva a dics&#x;séges feltámadás gondolatával), annak kapcsolatát magának Krisztusnak a feltámadásával és annak jöv&#x;beli jellegét: Add, hogy aki a keresztségben titokzatos módon részesült Fiad halálában, részesüljön Fiad feltámadásában is, amikor a holtakat életre kelti a föld porából, és romlandó testünket megdics&#x;ült testéhez hasonlóvá teszi .[] Ez a szöveg nagy teológiai jelent&#x;séggel rendelkezik, mert magában az eucharisztikus imában van jelen.

ÖSSZEFOGLALÁS

Ezt az eszkatológia néhány aktuális kérdésér&#x;l szóló tanulmányunkat a liturgiából vett tanúságtétellel kívántuk zárni. Ugyanis az egyház hite a liturgiában mutatkozik meg, ami kiemelked&#x; helyként szolgál ahhoz, hogy ezt a hitet megvalljuk. Tanúságtételéb&#x;l kit&#x;nt, hogy a liturgia meg&#x;rzi azt az egyensúlyt, aminek az eszkatológiában az individuális és kollektív elemek között meg kell lennie, és hogy aláhúzza a végs&#x; valóságok keresztény értelmét, ami nélkül az eszkatológia mer&#x; emberi spekulációvá degradálódnék.

Engedtessék meg, hogy ennek a tanulmánynak a végén &#x; a tanítás záró szintéziseként &#x; azt a Bevezet&#x; tudnivalókat idézzük, amivel a temetési liturgia kezd&#x;dik, amelyben egyébként tökéletesen kifejez&#x;dik a megújított római liturgia szelleme:

Krisztus húsvéti szent titkát ünnepli az Egyház fiainak temetésekor abban a hitben és reményben, hogy akik a keresztség által egy testté lettek a meghalt és feltámadt Krisztussal, vele együtt eljussanak az életre a halál által, Lelkük megtisztul, és a szentekkel és választottakkal együtt a mennybe vétetik, testük pedig reménykedve várja Krisztus eljövetelét és a holtak feltámadását.

Éppen ezért az Egyház a feltámadt Krisztus eucharisztikus áldozatát ajánlja fel a megholtakért. Könyörg&#x; imádságokat mond értük, hogy egyesülve Krisztus minden tagjával, egyeseknek lelki segítséget esdjen ki, másoknak pedig a remény vigasztalását nyújtsa. []